Napok-Gondolatok

befejeztem az ingatlanosokkal való bárminemű foglalkozást. Nem tudnám megszámolni, hogy hányan hívtak fel. Már talán azt sem tudom hányan jártak itt személyesen. De az utolsó előtti egyszerűen 10 perccel a megbeszélt idő előtt mondta le a találkozót. Az utolsó eljött ugyan, de amint megláttam már éreztem, hogy ebből nem lesz üzlet. Az a mindentjobbantudok fajta fiatal kölyök volt, szűk nadrágban (elég furán állt rajta), világító zöld, vagy kék? szemekkel. Kb. az első mondata után kellett volna megmutatnom neki az ajtót. Szerencséje, hogy pár perc alatt körbejárta a lakást és távozott. Úgy vélte, hogy túl van árazva a lakás. Valószínű több jutalékot szeretett volna leakasztani. Meg is jegyeztem neki, hogy érdekes, de az összes többi azt mondta, hogy reális az ár, amit megjelöltem. VISZLÁT!

amikor a zöldséges és én közöttem az alábbi párbeszéd zajlik le?

Én: Azokat a zöldeket a napon hagyod aszalódni??

Ő: Igen, mert ezek sárgarépa levelek, amit már semmi nem eszik meg.

Én: Dehogynem. Én!

hogy hiába csak pár napja történt a találkozás, egyszerűen nem tudom visszajátszani magam előtt, hogy mi történt. Nem emlékszem arra, hogy mikor ránéztem, akkor milyen érzésem volt. De még csak arra sem, hogy milyen volt az első pillanatokban a tekintete. Semmi. Mintha elveszett volna a történet pár momentuma. 

Az azonban meglehetősen megragadott, amikor azt mondta, hogy “Ha van eszed, akkor azt mondod, hogy bolond vagyok és én találtam ki az egészet, hátha akkor helyreáll a családi béke.” Nem mondtam neki, hogy ezzel már eléggé elkésett. Szerintem tudja. Ám ez a mondata annyira nem passzolt a többi közé, hogy olyan volt, mintha nem is ő mondta volna. Ez is érdekes..

számítottam. Nem találtam a helyem. Muszáj volt látnom, a szemébe néznem még egyszer. És ki tudja, lehet már több alkalom nem lesz. Eltelt kb 20 perc. Írtam egy smst, hogy ha kérte volna, akkor lemegyek. Szinte azonnal felhívott. Hogy most már késő? Merthogy valami azt súgta neki, hogy ne menjen messze. Visszajött. Lementem. Remegő lábakkal, de erősen.

Levágatta a haját. Elköltözött. Lakott télen egy ideig a közelben, de aztán arra gondolt, hogy minek éljen itt, annak csak egyetlen értelme lett volna, én. Most Vácon él. Nagyon örült annak, hogy láthat. Még mindig nagyon szeret, de a szerelem eltűnt valahova.

Én is szeretem. Más kérdés, hogy nem bízom benne azóta. De nem mondtam ki. Nem, nem a sebezhetőségtől való félelemből, hanem inkább mert nem akartam lehetőséget adni annak, hogy azt gondolja valami kapcsolat lehet még köztünk. Egyszerűen T miatt nem. 

Én zártam le a találkozást. Megpuszilt, majd hirtelen magához húzott. Megölelt. De én ebbe az ölelésbe nem adtam bele azt, amit adhattam volna. Ezt mondjuk bánom is, de azt valahogy a lelkiismeretem nem engedte. Így váltunk el. Nem akartam visszanézni. Viszont valahol megkönnyebbültem, hogy láthattam még egyszer.   

Én azonban tudok ám gonosz lenni, de főleg kíváncsi. Mert nem mondtam, hogy Tesóm viszi le a holmit. Mondtam azonban nővéremnek, hogy amennyiben óhajtana látni, akkor lemegyek pár percre. Eltelt kis idő, jön fel a Tesóm, zárja az ajtót.. a szívem kihagy..hát látni sem akart?? Azt mondta Tesóm, hogy nem említette. Kérdezte hogy vagyok egészségileg. Meg azt mondta, hogy csodálatos volt belém szerelmesnek lenni.

jól esik. Mondjuk nem ez volt a terv, de mégis így alakult tegnap. 2.nap, amikor bevittem gyermeket az oviba. Persze a szokásos menet lezajlott, mármint a beadáskori üvöltés, lelkifurdalás. De muszáj volt. Nem akartam anyuékra bízni. Nehogy elegük legyen. :p Szóval siettem, mert nagyon fekete volt az ég. Épp felugrottam a metróra, amikor leszakadt. Mármint az ég. És természetesen a Puskás F. Stadionnál le kellett szállnom, mert váltani kellett villamosra. Felfele menet szembesültem a rengeteg emberrel, aki “beszorult” az égi műsor miatt a metró épületébe. Senki nem indult el kifele. Én meg bátor vagyok. Szóval nekiiramodtam. 2 lépés után csapott le az első villám a közelben és azonnal hatalmasat is dörgött. Rögvest felülbíráltam a döntésem. De arra jutottam, hogy mostmár ciki visszafordulni. Míg a zebráig jutottam még 2x szökelltem a magasba, akkorát szólt az égzengés. Pedig imádom, de azért rendesen adta az adrenalint. A zebrán csak bokáig süllyedtem a hömpölygő vízben. Áldottam magam, hogy nem zokni nélkül bújtam a cipőmbe, mert úgy kellemetlenebb lett volna a sokadik hosszt úszni benne. Így is jól elfértem a halakkal. A villamoson sokan bizalmatlanul méregették a kinti világot, ahol is egész Budáig tombolt közvetlen fölöttünk a természet. Hogy a viharba ne örültem volna annak, hogy a gyerekem nem jött velem? Hálát adtam, amiért arra biztattak az óvónénik, hogy vigyem hozzájuk nyugodtan, míg dolgom intézem. Érdekes, hogy a külső hatás mennyivel közlékenyebbé tesz mindenkit. Odafelé is és visszafelé is váltottam pár szót 1-1 útitárssal. Mikor Budán leszálltam épp esett. 🙂 De ott csak lazán. Beérve a Váradi u-ba 3 ember volt előttem. És megcsörrent a telefonom. Ő volt. Akinek nem mondjuk ki a nevét. Azaz I. Felvettem. Azt mondta, hogy mi lenne, ha ma jönne, vagy holnap.. Ááááááááááááá!(néma belső sikítás) Végül abban maradtunk, hogy jöjjön. Tesómat meg riadóztattam, hogy készüljön, mert segítenie kell. Szerencsére az ügyintézés gyorsan ment. Szó szerint hamar megúsztam a dolgot. Mint itt kiderült nem fognak berendelni bizottság elé. Elhiszik a leleteknek, hogy mi van. De döntés még nem született. A hab a tortán: visszafelé ismét bele sikerült futni a viharba, ugyanott. Csak most épp a jegyet kapirgáltam elő, hogy lukasztok a metróra, amikor közölték, hogy nem jár. Wow! Szerencséjük, hogy épp nem használtam fel a jegyemet. Nameg nekem is. Bandukolhattam el a készenléti rendőrség melletti megállóba. Ahol is nagysokára jött a pótlóbusz. Addig is szórakoztatott az ismét felerősödni látszó zivatar. S míg a villamoson megfagytam a klímától a kellemesen átázott pólóban, addig a pótlóbuszon meg lehetett fulladni a levegőtlen melegtől. De sikeresen eljutottam az oviba időben. 

a lelkiismeret furdalásom által hajtva rohantam az oviba a gyermekért, amikor sms érkeztét jelezte a telefonom. Megnyitottam, hát majdnem el is dobtam a telefont. Ő írt. Aki miatt tavaly borult a családi béke. Mégpedig azt írta, hogy váltanunk kéne pár szót. Namost tekintve, hogy tavaly 9.hó 9 óta nemhogy pár, de még egyetlen szót sem váltottunk, el nem tudtam képzelni most mit is akar. Mivel úgyis szarul voltam, mert reggel vérvételre mentem és azóta szédelegtem, nameg a lelkifurdi.., hát tárcsáztam is nyomban. Első kérdés: Hogy vagy? Nagyon szűken mondtam 2 mondatot. Második kérdés: Haragszol rám? Nem vágtam rá a nemet. Mondtam, hogy tudatosan nem igazán. Tudat alatt lehetséges. Akarsz róla beszélni? Nem! De ha mondani szeretnél még valamit.. Nem! Érdekel valami netán, kérdeznél? Nem! 

Nem könnyítettem meg a helyzetét az tuti, de nem is szándékoztam. A nálam maradt cuccairól érdeklődött, hogy elvihetné-e valamikor. Persze. (Csoda, hogy eddig a gyermekem apja nem vágta ki a lakásból őket.) Abban maradtunk, hogy este írok smst, hogy mikor jöhet. És hirtelen eltűnt a rosszullét, mert annyira lefoglalt eme nyitott kérdés, hogy egyáltalán hogyan oldom meg, hogy már nem is figyeltem a fizikai tünetre. 

..a saját anyád azt mondja, hogy „nem megy ez nekünk, nem tudunk együtt élni”. És Te legszívesebben az arcába üvöltenéd, hogy „ki a fene akar veletek élni???”.  Azért, mert lejöttünk közösen a telekre pár napra?

..egy idegen látó azt olvassa ki a kártyából, hogy a szüleim nehéz emberek és valamilyen szinten ellenségként vannak mellettem jelen. Még ágálsz ellene, de belül érzed, hogy nem mond hülyeséget. Mert lehet, sőt biztos, hogy ők nem ellenségek akarnak lenni, ámde sikerül úgy forgatni a dolgokat, hogy az valahogy sűrűn rosszul jön ki. Segítenek. Igen. Aztán felhánytorgatják. Beleszólnak. Mindenbe. Abba is, ha valamit csinálsz, abba is, ha nem. Abba is, hogy hogyan és abba is hogy miért. Vagy épp hogyan ne és miért ne. Mert pl. ha rászólok a gyerekre, akkor „mert türelmetlen vagy, mindenért rászólsz.” Ha nem szólok, akkor meg ugyan szóljak már rá, mert tarthatatlan, ahogy viselkedik. Mint a régi vicc..ha van rajta sapka, akkor azért, ha nincs akkor meg azért.

.. azt mondja ugyane látó, hogy egy idősebb nő miatt szerencsétlennek érzed magad. Keresed, kutatod, aztán hagyod. Hogy megerősítse, a saját anyádról beszél. És figyeled. Hogy vajon hogy is van ez? És jön a felismerés. Mert mindig kell valakit bírálni. Szerencsésebb eset, ha épp egy idegen van terítéken és nem egy családtag, de sajnos utóbbi sűrűbben előfordul. És mindig mindenben a rosszat kell meglátni. Ha hirtelen nem lát rosszat, akkor keres. Addig, amíg nem talál fogást. Ha épp nincs valami probléma, akkor gyorsan gyárt egyet. Amit aztán, mint egy fertőzést elkezd terjeszteni a családban. Belekapaszkodik a negatív hírekbe. Nem nézek híradót, mert nincs szükségem arra a sok borzalomra, mit ott mutatnak. Pláne, hogy még azok az események is megjelennek olyankor az ember otthonában, amikhez pedig aztán végképp semmi köze. De hiába is próbálom kivonni magam eme kártékony hírfolyamból, mert anyám képes kívülről felmondani a rémhíreket. És persze meg is teszi. Soha nem élvezte az életét. Mindig mindent másokért tett. És persze hangot is adott annak, hogy ő ezt nem magáért csinálja, tehát őt most és mindig sajnálni kell. Mindig meg kellett lenni a látszatnak. Akkor is, ha ennek semmi értelme az égvilágon.

..azt hitted 30+ évig, hogy neked vannak a legjobb szüleid. Majd rájössz, hogy ez közel sem így van. Mert túlidealizáltad, mert vakon néztél rájuk, és mert másokhoz hasonlítgattad. Úgy igen. De amint elkezded őket önvalójukban látni, akkor máris felfedezed, hogy ők is csak emberek. Teli hibával, amit ráadásul be sem akarnak vallani és nem is akarnak rajtuk változtatni, mert hisz ennyi idősen már nem érdemes. Ehelyett megkeserítik a saját és környezetük életét.

..a szüleid a saját szerencsétlenségüket próbálják elrejteni avval, hogy téged tartanak szerencsétlennek. És mindenki mást is a környezetükben. És nem veszik észre, hogy csak egy tükröt látnak. És benne önnön magukat.

..arra gondolsz, hogy milyen sok olyan dolog van az életben, amiről azt hitted, hogy jól csinálod, hogy TE csinálod jól. Aztán lassan bekúszik a felismerés, hogy tévedtél. Mert valami, valahol nagyon elcsúszott. És meg kell próbálni másképp. Jobban. De senki más nem tudja, hogy hogyan. Mert nincs rá általános recept. Mindenki élete egyedi.

..már évek óta érzed, hogy mindegy mit csinálsz, akkor sem lesz jó a szüleidnek, mert ami egyik héten elfogadott az a másik héten már üldözni való.

..40 évig azt hallgattad, hogy az anyaság milyen dolog. Az sosem volt kimondva, hogy milyen csodálatos, esetleg felemelő, netán nagyszerű. Csak a körítésből arra juthattál, hogy márpedig biztos nagyon jó. Persze közben elhangzik számolatlanul, hogy mennyi mindenről lemond egy anya a gyermekéért. És ebből az egészből egy olyan következtetést vonsz le, hogy akkor anyád legalább az anyaságot szereti, élvezi. Mert mindenhova vittek magukkal. Mert mindig mellettünk volt. Mert a legjobb falatokról lemondott a javunkra. Aztán 40 évesen megüti a füled a mondat, hogy „én is mindig örültem, ha jött hozzánk valaki és foglalkozott a gyerekekkel.” Nos, lassan csak felszínre jönnek az elnyomott érzések, gondolatok, megélések. És nem feltétlenül a pozitív oldalt mutatják be.

..Te üvöltesz a gyerekkel, mert egyrészről 24 órában vagy vele minden nap és már kicsit olykor lemerülőben van az akksid, újra kéne töltődni valami felnőtt programmal és a szüleid sajnálkozva mondják, hogy Te mennyire türelmetlen vagy, így nem lehet gyerekkel bánni. Majd ők néhány közösen eltöltött óra elteltével üvöltenek vele. És ezt természetesen jogosan teszik. Legalábbis szerintük.

..egy könyvben ezt olvasod és teljesen igaznak érzed: „Vannak dolgok, amik nem változnak. A gyerekkori érzés az egy ilyen. Arról nem is beszélve, hogy ha szeretsz valakit húsz évig, az nem múlik el. Haragudhatsz rá, de még mindig szereted. Messze kerülhettek egymástól, de még akkor is szereted. És ha eljön hozzád az olyan, mintha tegnap búcsúztatok volna el. Még akkor is, ha az a búcsú rondább volt, mint egy szakítási jelenet..” (Hidasi Judit)

..az apád közli, hogy kezd gyerekundora lenni. Érti ezt a saját unokájára. És Te befogod a pofád, pedig legszívesebben megkérdeznéd tőle, hogy hogy lehet ilyen, hogy ezt a gyerek előtt mondja??? És beleüvöltenéd az arcába, hogy neked meg szülőundorod alakulgat. Egyébként is, miért kellett gyereket csinálnia anno? Akkor most nyugodtan élhetne. 

az ovimentesség kicsit lefoglal. 🙂 Voltunk már 1 hetet apánál, majd 2 napot itthon, utána meg 1 hetet a telken. Most következik kb 1 hét itthon. Minimum. A szokásos körök. Vérvétel..brrrrrrrrrrrr. 

az utolsó nap az oviban. Persze mi már tegnap sem mentünk, tekintve a kötőhártya gyulladást. Most bezárt 1 teljes hónapra az óvoda. Bementem hát a ruhákért. Legkedvesebb óvónénink meg nem átallott úgy elköszönni, hogy “jó pihenést!”. Asszem nem érzi ő át ezt a dolgot. Persze megértem, még nincs gyermeke.