Napok-Gondolatok

3 napja nem néztél a postaládába és ez fogad… megfizethetetlen.

megfigyelhető, hogy elfelejtődik a természetes dolgokat szeretni. Hisz szinte mindenhol azt hallani, hogy ha kerek, legyen lapos, ha túl lapos, akkor csinálj belőle gömbölyűt, ha hosszú vágasd le, ha festetlen, akkor fessed, ha kicsi, akkor szabasd nagyobbra, ha nagy, akkor meg vetesd ki.. egyszóval felelj meg. Mert mindenki ezt teszi. Beáll a sablonba. Légy Te is Mindenki! Hát köszi, de NEM!!!

T.vel megállapodtunk, hogy őszinték leszünk. Erre a megállapodásra egy rázós helyzet kapcsán került sor. Nade. Bárhogy nézem, ha nyíltan kimondanék mindent, avagy ő tenné ugyanezt, lehet egy olyan piszlicsáré sz@ron borulnánk fel, ami amúgy teljesen lényegtelen. Hisz millió olyan momentum van, ami valamiért adott személynek fontos, ám a másik meglehet kiakadna rajta. De ha nem tudnak róla, akkor nem sért önérzetet, nem vesz el önbizalmat, és nem rongál bizalmat. És itt most tényleg apróságokról írok. Legyen ez egy pillantás, egy telefonbeszélgetés, egy chat, egy mosoly, egy vers.. minden olyan pici megnyilvánulás, ami mondjuk kell egy nőnek/férfinak, hogy meglegyen a “jól érzem magam a bőrömben” feeling. Mert hiába tagadjuk valahol erre szükség van.

Valaki azt mondta nekem, hogy az igazság nem kimondása még nem jelent hazugságot. Azt hiszem már ennél a mondatnál menekülni kellett volna. Amikor meg arról akart meggyőzni, hogy márpedig olyan, mint hazugság nincs is, na ott már biztonsággal kijelenthettem volna, hogy eszerint már azt sem lehet elhinni amit kérdez.

Ha teljesen őszinte akar lenni az ember, akkor sem képes rá. Szerintem valakit mindenképp félrevezet. Ez szándéktól függetlenül történik így. És az is lehet, hogy saját maga lesz az. Valahol létezik egy nagyon halovány határvonal. Amit vagy eltalálunk, vagy továbbra is lavírozunk a magunk szőtte mesékben.

Összefoglalva: ha őszinte vagy, ha nem, mindenképp pofán b.sznak. Csak az nem mindegy, hogy ezt egy ember teszi, avagy az Élet.

Most hogy versenyt köhögünk gyermekkel (általában ő nyer), és 3. napja lázas, nem is kicsit, eszembe jutott az, hogy 2 éve még nem tettem volna meg, amit most elég simán. Mégpedig nem mentem volna el kávézni 3 órácskára, de még félre sem, amikor ő már nem ment oviba a kezdeti tünetek miatt. Szerencsére anyu azonnal felajánlotta, hogy addig vigyáz rá. 🙂 És milyen jól tettem, hogy elengedtem magam, mert azóta kb még a mosdóba sem mehetek ki, ha gyermek nem akarja. Ezt a bejegyzést is elég hosszan írtam meg. Mondjuk látszik is.

felvetődött bennem a kérdés, hogy kinek áruljam el a blog létét. Az a gond ezzel, hogy máris az kezdett el pörögni az agyamban, hogy

..ha neki, akkor nem írhatok bizonyos dolgokról, mert lehet nem akarom, hogy tudja/megbántódjon/beleszóljon..

..ha T.nek, akkor nem írhatok pár dologról, mert nem akarom, hogy félreértse..

..ha x,y,z-nek, akkor nem írhatok róluk, mert lehet nem mindenki kedveli, ha ő a történetem szereplője..

nem kedvelem, ha valaki azt mondja nekem, hogy ezt, vagy azt más döntötte el helyette. És ő kénytelen volt beleegyezni, úgy cselekedni.. Miért? (ja és ezt általában nem gyerekek szokták mondani) Egy felnőtt ember hogyan hivatkozhat másra? Úgy gondolom, ha valaki megtesz valamit, akkor azt azért teszi, mert az az Ő DÖNTÉSE!! És ezért vállalja a felelősséget!!! Ez nem a “fogd rá a nyuszira” kor.

futottam bele egy cikkbe, ami azt mondja el, hogy nemtörődömök az emberek, ezért sok a rákos beteg Magyarországon. Mert nem mennek el a szűrésekre. Nos. Végül is igaz, az orvos is ember. És hogy ezt miért írom így? Azért, mert az országos intézetben a legtöbb embertől azt hallani, hogy márpedig hiába ment el szűrésre, ott nem találtak semmit. Ő maga fedezte fel a bajt, akár 1-2 hónappal a szűrés után!!

Előfordul, hogy megakad a szemem egy híren, esetleg már annyira tele van vele az FB, hogy lehetetlen nem észrevenni  és akkor bizony elolvasom. Majd nem tudom milyen alantas vágy vezet arra, hogy a hozzászólásokat is megnézzem. És legyen szó bármiről, de tényleg bármiről, mindig vannak, akik a hozzászólók közül összeugranak, avagy elkezdenek a cikkel kapcsolatban pocskondiázni. Elgondolkodtató. Ennyire nem tudunk tolerálni? Túllépni olyan dolgok felett, amik általában csak annyira érintenek, hogy a szemünket szavak csiklandozták? Miért nem lehet megérteni, hogy aki negatívan reagál az önmagának generálja a sz@rt? A minap volt egy kis incidensem is emiatt. Mert annyit mertem reagálni az egyik FB-s csoportban, hogy adott hír annyit nem ér, hogy megosszuk. Pláne, hogy nem illik a csoport profiljához az a mérhetetlen negatív indulat, ami létrejött általa. Erre egy másik csoporttag odaírta nekem, hogy “Akkor lípj ki!”. Így. (A csoport leírásában szerepelnek ezen szavak: LÉLEK(SZ)ÉPÍTŐK, POZITIVAN GONDOLKODÓK, SZERETET) Nem vitatkoztam. Inkább jelentettem az adminnak a posztot. Él láss csodát, 2 perc múlva törölték is.

Úgy érzem sokkal nagyobb gondok is léteznek a világban, mintsem hogy ilyenekre pazarolja az ember a figyelmét, erejét, energiáit. De persze ez csak az én véleményem.

Konkrétan azóta utálom ezt az ünnepet (még ha nem is oldok meg evvel semmit), amióta e jeles napon szakított velem sok-sok éve valaki, aki fontos volt nekem. Arról nem beszélve, hogy mindig olyan embereket “fogtam ki”, akik eleve elzárkóztak e nap megünneplésétől. És valljuk be, ha más napokon nem kapok ajándékokat, akkor ezen se fogok. De még jó, hogy a szeretet nem ezen múlik.

költöznek  az emeletre. 4 lakás van egy emeleten. A következő lépcsőházból költöznek. Eladták a sajátot, most bérelnek itt addig egy lakot, míg nem lelik a tökéleteset. Node. Ismerjük őket. Ahogy a kedvenc szomszédasszonyom említette, ők a trendi család. Mi túl kicsik vagyunk hozzájuk képest. Így most egy szimpla szemét kivitel is izgalmassá válik. Kommandózunk, nehogy összefussunk. Mert akkor beszélgetni kell és összemenni picire. Esetleg valami márkás cuccot felvenni, csak azért hogy a szemétledobóig kisétáljunk. 😀