Őszinteség

T.vel megállapodtunk, hogy őszinték leszünk. Erre a megállapodásra egy rázós helyzet kapcsán került sor. Nade. Bárhogy nézem, ha nyíltan kimondanék mindent, avagy ő tenné ugyanezt, lehet egy olyan piszlicsáré sz@ron borulnánk fel, ami amúgy teljesen lényegtelen. Hisz millió olyan momentum van, ami valamiért adott személynek fontos, ám a másik meglehet kiakadna rajta. De ha nem tudnak róla, akkor nem sért önérzetet, nem vesz el önbizalmat, és nem rongál bizalmat. És itt most tényleg apróságokról írok. Legyen ez egy pillantás, egy telefonbeszélgetés, egy chat, egy mosoly, egy vers.. minden olyan pici megnyilvánulás, ami mondjuk kell egy nőnek/férfinak, hogy meglegyen a “jól érzem magam a bőrömben” feeling. Mert hiába tagadjuk valahol erre szükség van.

Valaki azt mondta nekem, hogy az igazság nem kimondása még nem jelent hazugságot. Azt hiszem már ennél a mondatnál menekülni kellett volna. Amikor meg arról akart meggyőzni, hogy márpedig olyan, mint hazugság nincs is, na ott már biztonsággal kijelenthettem volna, hogy eszerint már azt sem lehet elhinni amit kérdez.

Ha teljesen őszinte akar lenni az ember, akkor sem képes rá. Szerintem valakit mindenképp félrevezet. Ez szándéktól függetlenül történik így. És az is lehet, hogy saját maga lesz az. Valahol létezik egy nagyon halovány határvonal. Amit vagy eltalálunk, vagy továbbra is lavírozunk a magunk szőtte mesékben.

Összefoglalva: ha őszinte vagy, ha nem, mindenképp pofán b.sznak. Csak az nem mindegy, hogy ezt egy ember teszi, avagy az Élet.