Napok-Gondolatok

Az intézményben nem adtak semmiféle javaslatot az étkezésre. Pedig az ember azt gondolná, hogy ilyen esetben legalább hangyányit foglalkoznak a kérdéssel. A többi pácienstől pedig elég vegyes beszámolók hangzottak el. Volt, aki azt mondta, hogy nem eszik emlőst, mióta kiderült a baj. Volt, aki azt, hogy nem eszik édességet, finomított lisztet. Volt, aki szerint bármit lehet enni és olyannal is beszéltem, aki azt mondta, hogy ő bizony nem hajlandó lemondani semmiről. Úgy vélem, mivel mindenki egyedi, ezért mindenkinek magának kell rájönni, hogy valójában mit is kíván a szervezete.

A magam részéről egy ideig megpróbáltam a nyers evést. Mert már a kiderülés előtt bekúszott az agyamba a gondolat, hogy nekem úgy kéne étkeznem. Kedvet is éreztem hozzá, bár gondoltam, hogy nem lesz egyszerű. Csak úgy belevágtam mindenféle segítség és ötlet nélkül. Persze ennek az lett a következménye, hogy 2 hét után azt mondtam, inkább akkor semmit sem eszem. Mert minden teljesen egyforma ízű lett. Azóta már beszereztem pár könyvet és várom a tavaszi zöldség/gyümölcs áradatot. Amit viszont kevés kivétellel, de tartok: kerülöm a fehér lisztet, a cukrot, az ízfokozókat, és általában az előre gyártott élelmiszereket. Piacra járok, ott szerzem be a zöldség/gyümölcs java részét. Húst nem eszem, illetve ha megkívánom, akkor 1-2 falat után elég is. Egy nagy gyengém van. A csirkepörkölt. Így ott annyi engedményt teszek, hogy a szaftjából eszem tésztával. De ez is meglehetősen ritka. Ha sütök, főzök, akkor odafigyelek az alapanyagokra. A legújabb terv: a tejtermékek minimálisra csökkentése. Próbálkoztam joghurtot gyártani tej nélkül, de még nem tökéletes. Ivójoghurtnak elmegy ugyan, csakhogy én a lágy és krémes joghurtot kedvelem. Most épp a kávémba szeretnék kikísérletezni valami olyan magtejet, ami a legjobban kiemelné a kávé zamatát. Egyenlőre ebben sincs sok sikerem, mert pl a zabtej, amit most készítettem, enyhén édeskés. Namost én pont a keserű kávét szeretem, sok tejjel. Nesze nekem, kihívás. 

Írhatnám, hogy 2014 októberében kezdődött, de nem igaz. Már jóval előtte. Csak akkor csúcsosodott ki a történet. 2 évig tápláltam anyatejjel a gyermekem. Amikor levált elmentem orvoshoz. Mert a bal mellemben volt valami, ami látványosan nőtt. A vizsgálaton kérdezték miért nem mentem korábban?? Elmondtam. Azért, mert a körzeti orvos is és a nőgyógyász is (ránézés nélkül) azt mondták, hogy majd ha már nem szoptatok.. Persze addigra késő lett. Azonnali beavatkozást javasoltak. Az ítélet: kemó és műtét. Persze nem akartam elfogadni. Mert úgy éreztem, hogy ilyen nem történhet meg velem. Mert én még mindig ugyanaz vagyok, aki voltam. És én mindig is próbáltam magam távol tartani az ilyen brutális beavatkozásoktól. Már tizensok éve délig gyümölcsöt ettem, kerültem a nagyon mű ételeket, a vegyi anyagokat leváltottam a háztartásban is természetesekre, ha lehetett, akkor nem mikróztam az ételt, és még lehetne sorolni. Még a szemem sem festettem, csak kivételes alkalmakkor. És tessék. Az első kórházat hamar otthagytam, mert úgy éreztem a főorvos asszony teljesen kihagy a döntésekből. Nem csak engem, hanem a többi orvost is. Beprotezsáltak az országos intézetbe. Ott az egyik prof. vizsgált meg. És elmondta ugyanazt, ami elől menekültem az előző helyről. Elküldött egy dokihoz. Ott azt az információt kaptam, hogy nem kell feltétlen a kemó, lehet előbb műtét. Persze ezt választottam. Lemondtam írásban a kezelésről a saját felelősségemre. Elküldött sebészhez. Az meg visszautasított, mert szerinte így bonyolult lett volna a műtét. Szóval orvosilag belekényszerültem a kezelés felvételébe. Újabb papírt írhattam alá, miszerint vállalom a kezelést, természetesen ezt is a saját felelősségemre. 6 kezelést kaptam. 3 hetente 1 volt a menü, 3 piros, 3 másfajta. Ami fura, hogy előtte azt mondta a doki, hogy hormonterápiát nem tud helyette adni, mert arra nem reagált a dolog. Viszont a 6 kezelés után hormonkezelést írtak ki. Ezt csak én nem értem??

Az első kezelés után egész este hánytam. De már nem volt mit egy idő után, csak a víz, amit közben próbáltam inni. Majd 1 hétig nagy ívben kerültem az evést és a konyhát is. A fiamat sem bírtam megetetni, mert már az étel látványától is émelyegtem. A 3. hét végére kihullott az összes hajam. (majdnem derékig érő volt) A 2. kezelés után csak 2 napig hánytam és belázasodtam. A 3. után már csak 1 napig kívánkozott ki belőlem a cucc. És utána egész jól voltam. De sokszor eszembe jutott, hogy tulajdonképpen nekem semmi bajom, ám amikor oda mentem, akkor teljesen elintézték, hogy betegnek érezzem magam. Majd jött a 3 másfajta anyag. Amivel kinyírták a fehérvérsejteket. Az első után 1 hétig képtelen voltam a kezeimmel bármit csinálni, annyira fájtak az ujjaim, körmeim. Majd kipirosodtak, végül lejött a bőr a kipirosodott felületről. Kaptam mindhárom adag után fehérvérsejt injekciókat. Aminek az épp aktuálisan érezhető mellékhatása az egy mély, lüktető keresztcsonti fájdalom volt. (a szülés nem volt egyszerű, de ez rosszabb volt) A 2. kezelés után elkaptam az influenzát. Namost ha nincs fehérvérsejt, akkor tilos lázasnak lenni. 4 napig volt 38-39 körüli a hőmérsékletem, bármit tehettem. Hűtőfürdő, lázcsillapító.. Mikor felhívtam a kórházat, hogy most mit tegyek azt mondta egy főorvos asszony, hogy a Rubo a leggyengébb hatású lázcsillapító. Ok. De én csak ezt szedhetem. Akkor szedjek be belőle 2 óránként 2 darabot. És hittem neki, biztos nem alaptalanul lett főorvos a titulusa. De mikor mentem a dokimhoz és elmondtam neki ezt az ajánlott adagolást enyhén szólva is elhűlt, hogy hát ilyet ne. Akkor most kinek lehet hinni??

Kétszer mentem bizottság elé, kétszer beszéltem a sebésszel. Nem győzött meg. Pláne, hogy a doki szerint csontban is fellelték a problémát. (TÖRÖL!!!) Így elmondta, hogy tulképp egy műtéttel nem oldanak meg semmit. Mert lehet, hogy segít, de lehet, hogy nem. A sebész meg azt mondta, hogy nem lesz szép.. Valamint még előállt a teóriával, miszerint műtét után 2 évvel akár még egy gyerekem is lehet. Hogyan? Amikor biszfoszfanátot kapok. Mindkét beszélgetés alkalmával volt olyan mondata, aminél komolyan elgondolkodtam, hogy vajon tudja-e, hogy ezt most hangosan kimondta. Így az utolsó pillanatban lemondtam a műtétet. A sebészi reakciót nem írom ide. Nem volt túl kedves. Viszont én végre úgy éreztem, hogy dönthettem valamiben.

Tavaly április óta járok havonta a kórházba infúzióra. Csontvédőt kapok és hormont. Sosem féltem előtte a tűtől. Mostmár igen. Az ereket nem kímélte a szer, így már a legvékonyabb tű érintése is meglehetősen fájdalmas. De ez a legkevesebb. 3 havonta kell menni CT-re, évente mammográfia van és 3-6 havonta MR. Amikor kapom a szert fájnak az erek. Pedig azt mondták, hogy ez már nem bánthatja őket. Namost ezt vagy a szernek nem mondták el, vagy az ereim nem tudják.

Nem célom siránkozni, panaszkodni. Nincs miért. Én okoztam, én vállaltam be. Valószínűleg ha nem vettem volna annyira a lelkemre dolgokat és ha rugalmasabban veszem a gyermekem létezését, akkor másképp alakul. De ez talán egy másik bejegyzés témája lesz.

mindenáron és mindent leírni az elmúlt bő 1 évről. De lehet sort kerítek majd azért rá, hogy legalább dióhéjban egy összefoglalót készítsek. Érdekes, mert kb. másfél évvel ezelőtt még azt mondtam, hogy ha lehetne, akkor sem változtatnék a múltamon semmit. De azóta már több dolog is megmutatta, hogy igencsak lehetett volna jobban is csinálni, jobb döntésekkel, más hozzáállással. És valljuk be, kemény lecke lett belőle.

Kinek áruljam el a blog elérhetőségét, egyáltalán a létezését? 🙂

rájövök, hogy egyáltalán nem így képzeltem azt az időszakot, amikor gyermekes anyaként tarthatom számon magam. Egyáltalán el sem képzeltem. És ez azért nehezít a dolgon egy kicsit. Mert bár imádom a fiamat, de talán könnyebb lenne, ha valaki elmeséli előtte, hogy mire lehet számítani, ha az embernek van egy ilyen kisembere. De ezt soha sem mondta el senki. És belelátni lehetetlen a másik életébe/fejébe egy szinten túl. És akkor eszembe jut a mondat, amit még pár éve Ilusom mondott. Hogy én túlzottan szeretek egyedül lenni. Akkor ez engem mondhatni rosszul érintett. De akárhonnan nézem igaza van. Ha nem tudok kellő időt magamra szentelni, akkor feszült vagyok és türelmetlen. Ez van. Dolgozom rajta. Valamint próbálok mindig ügyeskedni, itt elcsípni egy kicsit, odatenni, átszervezni, megoldani.

A napok egymás után elsuhannak. A rutin rengeteg időt elvisz. Reggel készülődés az oviba, majd ebéd után haza, harc az alvásért, utána küzdelem az ébredésért, uzsonna, majd már szinte ott is van a fürdetés, vacsora, altatás, ami tegnap is 1 teljes órát tett ki. És mindeközben valahogy nem jut elég idő mégsem a gyermekre. Olyan tényleg odafigyelős, amikor csak az együttlét öröméért vagyunk. Emellett olykor lázadok is belül. Mert nem tudok mindent besűríteni abba az alig 4 órába, amíg oviban van. Ő meg ha játszik is igényelné, hogy mellette üljek. Van konfliktus belőle.

Minek kéne beleférni ideális esetben a 4 szabad órába? (+ 1,5 óra délutáni alvás) Torna, önkezelés, meditáció, aktuális házi teendők, -mint bevásárlás, főzés, takarítás, rendrakás, mosás. És akkor még nem említettem a bárminemű önkifejező tevékenységet, netán nyelvtanulást, olvasást.. Olykor elképzelem milyen lenne, ha ott aludna délután az oviban. De valahogy nincs szívem egyenlőre kitenni ennek. Ráadásul így legalább velem van.

Hónapok óta szemezek vele. De mindig eltántorított valami. Hol az idő, hol az ihlet nem volt meg. De most megint sürget valami. Valami, aminek le kell íródni. Igaz még magam sem tudom mi az és miért kívánkozik kifelé.