Még mindig

 anya. Pedig tényleg szeretem! Egyik nap elmesélte nekem, hogy látott egy nőt, aki épp valakinek mesélte, hogy felvett egy kemót, de annyira rossz volt, hogy abba is hagyatta a kezelést és már többet nem kért. Mert vele ezt ne csinálják. Anya kifejtette, hogy ez mekkora önzés és miért nem gondol az ilyen a családjára, nincs joga ezt tenni velük. Nem volt kedvem vitába keveredni, ezért csak hümmögtem és inkább hagytam lecsengeni a témát. Mert szerintem mindenkinek alapvető joga a SAJÁT életének döntéseit a SAJÁT szemszögéből meghozni. Bár én ugye nem ezt tettem, amikor családi nyomásra felvettem az 5. és a 6. kemót. De azt gondolom, hogy az az önzés, amikor a család rá akarja erőszakolni az akaratát az egyénre. Miért? Ők érzik magukban az erőt az adott dolog véghezviteléhez? Vagy netán nekik kell számolni a mellékhatásokkal? Egyáltalán mit tudnak? Mert sajnos sok szempontból téves elképzeléseik, információik vannak. És még csak észre sem veszik. Akkor sem, ha az orruk alá tolják.

Szintén akkor mesélte el, hogy látott egy másik nőt is, aki meg azt mondta el, hogy pár hónapja temette a férjét. És PIROSBAN volt! Aztaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaaa! Micsoda szentségtörés! Namost majdnem megkérdeztem, hogy minek legyen feketében, hogy nemsoká a férj után menjen? Lezárni az összes csakrát a feketével.. De meg amúgy is. Ez annyira a külsőségek fontosságának eltúlzása. Mert miért ne gyászolhatná pirosban is méltó módon a férjét? Nem a ruha a fontos, hanem ami a szívében és a fejében van. Szerintem.