Kiderült,

hogy mégis hazalátogatnak nagybátyámék Ausztráliából. Szeptemberre van repülőjegyük. Tesómat meg is kérték, hogy keressen nekik 25 napra apartmant. Az árak azonban meglehetősen magasak ilyen hosszú távra. 240-300ezer körül vannak az olcsóbbak. Mondtam, hogy ezzel az erővel, ha meg tudunk egyezni, akkor addig odaadjuk a lakást. És akkor nem idegennek fizetnek, hanem még segítenek is nekünk. Ebből az lett, hogy az én drága apukám megkérdezésem nélkül mondott nekik 110et. És vidáman újságolta el nekem, hogy ő milyen ügyes. Nos, lehet mondanom sem kell, én kiakadtam. Nem mondtam semmit neki, mert annyira megdöbbentem, hogy csak néztem. Azt is megbeszélték, hogy majd ma felhív engem a nagybátyám és egyeztetjük a részleteket. Nem vártam repesve a hívást, pláne hogy tegnap egész nap ezen pörgött az agyam, nameg az egóm is. Mert úgy vélem, hogy ha a kabátomat ígéri is el valakinek kölcsön, akkor is minimum beszéljen velem elsőként. Délelőtt a telefoncsörgésre máris összerándult a gyomrom. (Na hurrá! Köszi apa!) Elmondtam nagybátyámnak, hogy a helyzet eléggé képlékeny, mert mi most akarjuk eladni a lakást, és venni egy kisebbet. De ha még ez lesz, akkor is oda tudjuk adni, meg ha már a kisebb, akkor azt. Nekik teljesen megfelel bármelyik. Oké. Aztán jött a kérdés, hogy mindezt mennyiért, mert ugyan az apu mondott valamit, de ő nem is értette, meg rossz volt a vonal, meg süket.. Bevallottam, hogy ugyan 110et mondott neki az apu, de meg sem beszélte velem. Ezt ő sem tudta hova tenni. Kiböktem, hogy picivel többnek jobban örülnék, mert akkor már maradna is a rezsin túl valamicske. (már amíg el nem költöm) Biztosított, hogy megkapom amit kérek, és várnak türelemmel, miközben drukkolnak, hogy gyorsan sikerüljön a tervem. Azért így már mindjárt más.