Aztán jött

a várandósságom, a szülés, és kb 2 és fél évig megint nem találkoztunk. (Előtte volt, hogy minden hétvégén a Bükkben voltunk. Tényleg csak baráti viszonyunk volt, amit ráadásul erősen korlátozott a párja.) Amikor jöttek onnan barátok meglátogatni minket, babanézőbe, akkor ő mindig talált kifogást, hogy miért nem jön velük. Végül 2014 karácsonya előtt felhívott és én tudtam, hogy a Pilisben van. Mondania sem kellett. Jelezte, hogy meglátogat. Nem mert egyedül jönni, hozta az egyik közös barátunkat is. Jó volt megölelni. Nem voltak itt sokat. Utána jót bőgtem. 2 hét után felhívott. “Mikor tudnál nagyobb nyugiban beszélni? Volna pár dolog, amit szeretnék mondani. Nem tudom, úgy kikívánkozik belőlem. Nem akarok kavarodást okozni a gondolataidban. Jó volt látni téged. De én a magam részéről szerettem volna csak veled beszélgetni. Most ezt a pár dolgot szerettem volna elmondani, mennem kell. Mikor tudunk nyugodtan beszélni?” 
Én: Nem tudom így előre megmondani.
I: “Jó, akkor majd próbálkozom. Szeretlek!”
Én: Én is. (érdekes volt, hogy nem villanyozódtam fel, hanem inkább kellemesen megnyugtató volt)
Ezután elég sűrűn hívott. Egyik ilyen alkalommal javasolta, hogy legyünk teljesen őszinték. Mondtam, hogy nem igazán tudok most. “Úgy érted nem tudsz most beszélni..” Nem nagyon akarok. De tudod miről beszélek. Nekem amit mondtál az olyan megnyugtató volt. Olyan mély megnyugtató érzés. “Nekem is hasonló volt.”