Anyuéknak

van egy sajnos szó szerint nem normális szomszédja. 50 körüli, de még a szüleivel lakik. Sajnos. Mert amellett összeférhetetlen, alkoholista, drogos és kötekedő. Talán összesen 1 évet dolgozott az életében. Az apja sok évvel ezelőtt is azt mondta már, hogy ha eltette volna láb alól, akkor már szabadok lennének. Merthogy őket is terrorizálja a mai napig. Van egy süket és félig vak anyja, aki valószínűleg azért zárkózott el a külvilágtól ennyire, hogy megkímélje magát ettől a fiától. Én emlékszem, már gyerekként is gyomorgörcsöt kaptam, ha megláttam. Akkoriban sűrűn hívogattuk rá a rend őreit, bár sokra nem mentünk vele. Csakhogy épp ölte az őseit. De arra is volt példa, hogy betört a szülei szobájába és ellopta a pénzüket. Nos eme díszpéldánya az emberiségnek minden alkalmat megragad, hogy megkeserítse a környezete életét. Azt sajnos nem fogja fel, hogy ha ő ilyen, akkor a környezet sem lesz kedves. Azt végképp nem értené meg, hogyha valaki valahogy meg merné neki említeni, hogy ő tulképp nem a szomszédra, meg nem másra, hanem magára haragszik. 

Történt, hogy kiültünk anyuval és tesóval kávézni ebéd után. (anyu az ősellensége) Ez a tag meg elkezdett locsolni. Mert persze kíváncsi is. Mikor a legközelebb volt hozzánk, a kerítés mellett, dühösen letépte a tőlünk átnyúló növényeket és teátrálisan átcseszte azokat a kerítésen. Mi mintha észre se vettük volna. Csak megállapítottuk, hogy lehet az ő fáikat is szintbe kellene hozni, hamár.. Pár perc múlva azonban rájöttem mit kellett volna azon melegében mondani. Felugrani, odamenni nagy elánnal és kedvesen csicseregve: “Jaj, nagyon köszönjük J-kám! Már aggódtunk, hogy nálatok van a tulajdonunk! De így mostmár rendben van!”