Amikor..

..a saját anyád azt mondja, hogy „nem megy ez nekünk, nem tudunk együtt élni”. És Te legszívesebben az arcába üvöltenéd, hogy „ki a fene akar veletek élni???”.  Azért, mert lejöttünk közösen a telekre pár napra?

..egy idegen látó azt olvassa ki a kártyából, hogy a szüleim nehéz emberek és valamilyen szinten ellenségként vannak mellettem jelen. Még ágálsz ellene, de belül érzed, hogy nem mond hülyeséget. Mert lehet, sőt biztos, hogy ők nem ellenségek akarnak lenni, ámde sikerül úgy forgatni a dolgokat, hogy az valahogy sűrűn rosszul jön ki. Segítenek. Igen. Aztán felhánytorgatják. Beleszólnak. Mindenbe. Abba is, ha valamit csinálsz, abba is, ha nem. Abba is, hogy hogyan és abba is hogy miért. Vagy épp hogyan ne és miért ne. Mert pl. ha rászólok a gyerekre, akkor „mert türelmetlen vagy, mindenért rászólsz.” Ha nem szólok, akkor meg ugyan szóljak már rá, mert tarthatatlan, ahogy viselkedik. Mint a régi vicc..ha van rajta sapka, akkor azért, ha nincs akkor meg azért.

.. azt mondja ugyane látó, hogy egy idősebb nő miatt szerencsétlennek érzed magad. Keresed, kutatod, aztán hagyod. Hogy megerősítse, a saját anyádról beszél. És figyeled. Hogy vajon hogy is van ez? És jön a felismerés. Mert mindig kell valakit bírálni. Szerencsésebb eset, ha épp egy idegen van terítéken és nem egy családtag, de sajnos utóbbi sűrűbben előfordul. És mindig mindenben a rosszat kell meglátni. Ha hirtelen nem lát rosszat, akkor keres. Addig, amíg nem talál fogást. Ha épp nincs valami probléma, akkor gyorsan gyárt egyet. Amit aztán, mint egy fertőzést elkezd terjeszteni a családban. Belekapaszkodik a negatív hírekbe. Nem nézek híradót, mert nincs szükségem arra a sok borzalomra, mit ott mutatnak. Pláne, hogy még azok az események is megjelennek olyankor az ember otthonában, amikhez pedig aztán végképp semmi köze. De hiába is próbálom kivonni magam eme kártékony hírfolyamból, mert anyám képes kívülről felmondani a rémhíreket. És persze meg is teszi. Soha nem élvezte az életét. Mindig mindent másokért tett. És persze hangot is adott annak, hogy ő ezt nem magáért csinálja, tehát őt most és mindig sajnálni kell. Mindig meg kellett lenni a látszatnak. Akkor is, ha ennek semmi értelme az égvilágon.

..azt hitted 30+ évig, hogy neked vannak a legjobb szüleid. Majd rájössz, hogy ez közel sem így van. Mert túlidealizáltad, mert vakon néztél rájuk, és mert másokhoz hasonlítgattad. Úgy igen. De amint elkezded őket önvalójukban látni, akkor máris felfedezed, hogy ők is csak emberek. Teli hibával, amit ráadásul be sem akarnak vallani és nem is akarnak rajtuk változtatni, mert hisz ennyi idősen már nem érdemes. Ehelyett megkeserítik a saját és környezetük életét.

..a szüleid a saját szerencsétlenségüket próbálják elrejteni avval, hogy téged tartanak szerencsétlennek. És mindenki mást is a környezetükben. És nem veszik észre, hogy csak egy tükröt látnak. És benne önnön magukat.

..arra gondolsz, hogy milyen sok olyan dolog van az életben, amiről azt hitted, hogy jól csinálod, hogy TE csinálod jól. Aztán lassan bekúszik a felismerés, hogy tévedtél. Mert valami, valahol nagyon elcsúszott. És meg kell próbálni másképp. Jobban. De senki más nem tudja, hogy hogyan. Mert nincs rá általános recept. Mindenki élete egyedi.

..már évek óta érzed, hogy mindegy mit csinálsz, akkor sem lesz jó a szüleidnek, mert ami egyik héten elfogadott az a másik héten már üldözni való.

..40 évig azt hallgattad, hogy az anyaság milyen dolog. Az sosem volt kimondva, hogy milyen csodálatos, esetleg felemelő, netán nagyszerű. Csak a körítésből arra juthattál, hogy márpedig biztos nagyon jó. Persze közben elhangzik számolatlanul, hogy mennyi mindenről lemond egy anya a gyermekéért. És ebből az egészből egy olyan következtetést vonsz le, hogy akkor anyád legalább az anyaságot szereti, élvezi. Mert mindenhova vittek magukkal. Mert mindig mellettünk volt. Mert a legjobb falatokról lemondott a javunkra. Aztán 40 évesen megüti a füled a mondat, hogy „én is mindig örültem, ha jött hozzánk valaki és foglalkozott a gyerekekkel.” Nos, lassan csak felszínre jönnek az elnyomott érzések, gondolatok, megélések. És nem feltétlenül a pozitív oldalt mutatják be.

..Te üvöltesz a gyerekkel, mert egyrészről 24 órában vagy vele minden nap és már kicsit olykor lemerülőben van az akksid, újra kéne töltődni valami felnőtt programmal és a szüleid sajnálkozva mondják, hogy Te mennyire türelmetlen vagy, így nem lehet gyerekkel bánni. Majd ők néhány közösen eltöltött óra elteltével üvöltenek vele. És ezt természetesen jogosan teszik. Legalábbis szerintük.

..egy könyvben ezt olvasod és teljesen igaznak érzed: „Vannak dolgok, amik nem változnak. A gyerekkori érzés az egy ilyen. Arról nem is beszélve, hogy ha szeretsz valakit húsz évig, az nem múlik el. Haragudhatsz rá, de még mindig szereted. Messze kerülhettek egymástól, de még akkor is szereted. És ha eljön hozzád az olyan, mintha tegnap búcsúztatok volna el. Még akkor is, ha az a búcsú rondább volt, mint egy szakítási jelenet..” (Hidasi Judit)

..az apád közli, hogy kezd gyerekundora lenni. Érti ezt a saját unokájára. És Te befogod a pofád, pedig legszívesebben megkérdeznéd tőle, hogy hogy lehet ilyen, hogy ezt a gyerek előtt mondja??? És beleüvöltenéd az arcába, hogy neked meg szülőundorod alakulgat. Egyébként is, miért kellett gyereket csinálnia anno? Akkor most nyugodtan élhetne.