számítottam. Nem találtam a helyem. Muszáj volt látnom, a szemébe néznem még egyszer. És ki tudja, lehet már több alkalom nem lesz. Eltelt kb 20 perc. Írtam egy smst, hogy ha kérte volna, akkor lemegyek. Szinte azonnal felhívott. Hogy most már késő? Merthogy valami azt súgta neki, hogy ne menjen messze. Visszajött. Lementem. Remegő lábakkal, de erősen.
Levágatta a haját. Elköltözött. Lakott télen egy ideig a közelben, de aztán arra gondolt, hogy minek éljen itt, annak csak egyetlen értelme lett volna, én. Most Vácon él. Nagyon örült annak, hogy láthat. Még mindig nagyon szeret, de a szerelem eltűnt valahova.
Én is szeretem. Más kérdés, hogy nem bízom benne azóta. De nem mondtam ki. Nem, nem a sebezhetőségtől való félelemből, hanem inkább mert nem akartam lehetőséget adni annak, hogy azt gondolja valami kapcsolat lehet még köztünk. Egyszerűen T miatt nem.
Én zártam le a találkozást. Megpuszilt, majd hirtelen magához húzott. Megölelt. De én ebbe az ölelésbe nem adtam bele azt, amit adhattam volna. Ezt mondjuk bánom is, de azt valahogy a lelkiismeretem nem engedte. Így váltunk el. Nem akartam visszanézni. Viszont valahol megkönnyebbültem, hogy láthattam még egyszer.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: