Popper

Pétertől olvastam:

“A gyerek kipróbálja a szülőt, hogy bizonyos helyzetekben hogyan reagál. És nem biztos, hogy a mosolygós szelídség az egyetlen lehetőség, amivel egy szülő reagálhat a gyerek dolgaira. És ha fáj, amit mond, vagy tesz, miért ne lássa, érezze ezt  is a gyerek? És ha dühít, miért ne lássa a gyerek, hogy dühít? Vagyis miért ne kaphatna a gyerek egy eleven, élő szülőt, akinek fájdalma is van, dühe is van, sírása is van, tehát egy élő ember?”

Nem, ez még nem ment fel. Dolgozom azon, hogy ne kapjon el a hév, amikor a határokat feszegeti, lépi át. De van az a helyzet, amikor a tehetetlenség illúziójába ringatózom és az nem tetszik. Az kihozza belőlem a decibeleket. Teljesen igaznak érzem azt a kijelentést, hogy a gyerek is tanítja a szülőt. És néha nehezebb dolgom van, mint neki. Vagy csak magammal is türelmetlen vagyok..