A nagyi

nem hagyott fel idegesítő szokásával, miszerint állandó jelleggel kérdezősködött, hogy hova megyünk, már megint elmegyünk-e, minek megyünk.. A saját anyám nem kérdez ennyit. A gyermek persze jól kihasználta az ottlétet, minden megszokott időkorlátot felrúgott, így általában 1/4 11kor sikerült ágyba parancsolni esténként. Mindemellett már reggel fél 8 kor fenn volt. És amikor fűztem őt, hogy ebéd tájban induljunk már felfele a szobába aludni, akkor nagyi mindig sikeresen odaszúrta a kérdést, hogy “ráértek, nem?”. Nameg 3 napig szinte semmit, de tényleg semmit nem akart enni az én kincsem. De azért a nagyi kérdés nélkül próbálta tömni csokival, burgonyaszirommal. Azt nem tudom, hogy miért nem lehet az én szavam a döntő. Vagyis miért nem kérdez meg engem, mielőtt megmutatja a kiskorúnak az esetleges nasit? Így persze, hogy nem fog szót fogadni nekem, ha állandóan kap egy kiskaput. Most itthon ismét meg kell valahogy szelídíteni.