felvetődött bennem a kérdés, hogy kinek áruljam el a blog létét. Az a gond ezzel, hogy máris az kezdett el pörögni az agyamban, hogy
..ha neki, akkor nem írhatok bizonyos dolgokról, mert lehet nem akarom, hogy tudja/megbántódjon/beleszóljon..
..ha T.nek, akkor nem írhatok pár dologról, mert nem akarom, hogy félreértse..
..ha x,y,z-nek, akkor nem írhatok róluk, mert lehet nem mindenki kedveli, ha ő a történetem szereplője..
nem kedvelem, ha valaki azt mondja nekem, hogy ezt, vagy azt más döntötte el helyette. És ő kénytelen volt beleegyezni, úgy cselekedni.. Miért? (ja és ezt általában nem gyerekek szokták mondani) Egy felnőtt ember hogyan hivatkozhat másra? Úgy gondolom, ha valaki megtesz valamit, akkor azt azért teszi, mert az az Ő DÖNTÉSE!! És ezért vállalja a felelősséget!!! Ez nem a “fogd rá a nyuszira” kor.
futottam bele egy cikkbe, ami azt mondja el, hogy nemtörődömök az emberek, ezért sok a rákos beteg Magyarországon. Mert nem mennek el a szűrésekre. Nos. Végül is igaz, az orvos is ember. És hogy ezt miért írom így? Azért, mert az országos intézetben a legtöbb embertől azt hallani, hogy márpedig hiába ment el szűrésre, ott nem találtak semmit. Ő maga fedezte fel a bajt, akár 1-2 hónappal a szűrés után!!
Előfordul, hogy megakad a szemem egy híren, esetleg már annyira tele van vele az FB, hogy lehetetlen nem észrevenni és akkor bizony elolvasom. Majd nem tudom milyen alantas vágy vezet arra, hogy a hozzászólásokat is megnézzem. És legyen szó bármiről, de tényleg bármiről, mindig vannak, akik a hozzászólók közül összeugranak, avagy elkezdenek a cikkel kapcsolatban pocskondiázni. Elgondolkodtató. Ennyire nem tudunk tolerálni? Túllépni olyan dolgok felett, amik általában csak annyira érintenek, hogy a szemünket szavak csiklandozták? Miért nem lehet megérteni, hogy aki negatívan reagál az önmagának generálja a sz@rt? A minap volt egy kis incidensem is emiatt. Mert annyit mertem reagálni az egyik FB-s csoportban, hogy adott hír annyit nem ér, hogy megosszuk. Pláne, hogy nem illik a csoport profiljához az a mérhetetlen negatív indulat, ami létrejött általa. Erre egy másik csoporttag odaírta nekem, hogy “Akkor lípj ki!”. Így. (A csoport leírásában szerepelnek ezen szavak: LÉLEK(SZ)ÉPÍTŐK, POZITIVAN GONDOLKODÓK, SZERETET) Nem vitatkoztam. Inkább jelentettem az adminnak a posztot. Él láss csodát, 2 perc múlva törölték is.
Úgy érzem sokkal nagyobb gondok is léteznek a világban, mintsem hogy ilyenekre pazarolja az ember a figyelmét, erejét, energiáit. De persze ez csak az én véleményem.
Konkrétan azóta utálom ezt az ünnepet (még ha nem is oldok meg evvel semmit), amióta e jeles napon szakított velem sok-sok éve valaki, aki fontos volt nekem. Arról nem beszélve, hogy mindig olyan embereket “fogtam ki”, akik eleve elzárkóztak e nap megünneplésétől. És valljuk be, ha más napokon nem kapok ajándékokat, akkor ezen se fogok. De még jó, hogy a szeretet nem ezen múlik.
költöznek az emeletre. 4 lakás van egy emeleten. A következő lépcsőházból költöznek. Eladták a sajátot, most bérelnek itt addig egy lakot, míg nem lelik a tökéleteset. Node. Ismerjük őket. Ahogy a kedvenc szomszédasszonyom említette, ők a trendi család. Mi túl kicsik vagyunk hozzájuk képest. Így most egy szimpla szemét kivitel is izgalmassá válik. Kommandózunk, nehogy összefussunk. Mert akkor beszélgetni kell és összemenni picire. Esetleg valami márkás cuccot felvenni, csak azért hogy a szemétledobóig kisétáljunk. 😀
Az intézményben nem adtak semmiféle javaslatot az étkezésre. Pedig az ember azt gondolná, hogy ilyen esetben legalább hangyányit foglalkoznak a kérdéssel. A többi pácienstől pedig elég vegyes beszámolók hangzottak el. Volt, aki azt mondta, hogy nem eszik emlőst, mióta kiderült a baj. Volt, aki azt, hogy nem eszik édességet, finomított lisztet. Volt, aki szerint bármit lehet enni és olyannal is beszéltem, aki azt mondta, hogy ő bizony nem hajlandó lemondani semmiről. Úgy vélem, mivel mindenki egyedi, ezért mindenkinek magának kell rájönni, hogy valójában mit is kíván a szervezete.
A magam részéről egy ideig megpróbáltam a nyers evést. Mert már a kiderülés előtt bekúszott az agyamba a gondolat, hogy nekem úgy kéne étkeznem. Kedvet is éreztem hozzá, bár gondoltam, hogy nem lesz egyszerű. Csak úgy belevágtam mindenféle segítség és ötlet nélkül. Persze ennek az lett a következménye, hogy 2 hét után azt mondtam, inkább akkor semmit sem eszem. Mert minden teljesen egyforma ízű lett. Azóta már beszereztem pár könyvet és várom a tavaszi zöldség/gyümölcs áradatot. Amit viszont kevés kivétellel, de tartok: kerülöm a fehér lisztet, a cukrot, az ízfokozókat, és általában az előre gyártott élelmiszereket. Piacra járok, ott szerzem be a zöldség/gyümölcs java részét. Húst nem eszem, illetve ha megkívánom, akkor 1-2 falat után elég is. Egy nagy gyengém van. A csirkepörkölt. Így ott annyi engedményt teszek, hogy a szaftjából eszem tésztával. De ez is meglehetősen ritka. Ha sütök, főzök, akkor odafigyelek az alapanyagokra. A legújabb terv: a tejtermékek minimálisra csökkentése. Próbálkoztam joghurtot gyártani tej nélkül, de még nem tökéletes. Ivójoghurtnak elmegy ugyan, csakhogy én a lágy és krémes joghurtot kedvelem. Most épp a kávémba szeretnék kikísérletezni valami olyan magtejet, ami a legjobban kiemelné a kávé zamatát. Egyenlőre ebben sincs sok sikerem, mert pl a zabtej, amit most készítettem, enyhén édeskés. Namost én pont a keserű kávét szeretem, sok tejjel. Nesze nekem, kihívás.
Írhatnám, hogy 2014 októberében kezdődött, de nem igaz. Már jóval előtte. Csak akkor csúcsosodott ki a történet. 2 évig tápláltam anyatejjel a gyermekem. Amikor levált elmentem orvoshoz. Mert a bal mellemben volt valami, ami látványosan nőtt. A vizsgálaton kérdezték miért nem mentem korábban?? Elmondtam. Azért, mert a körzeti orvos is és a nőgyógyász is (ránézés nélkül) azt mondták, hogy majd ha már nem szoptatok.. Persze addigra késő lett. Azonnali beavatkozást javasoltak. Az ítélet: kemó és műtét. Persze nem akartam elfogadni. Mert úgy éreztem, hogy ilyen nem történhet meg velem. Mert én még mindig ugyanaz vagyok, aki voltam. És én mindig is próbáltam magam távol tartani az ilyen brutális beavatkozásoktól. Már tizensok éve délig gyümölcsöt ettem, kerültem a nagyon mű ételeket, a vegyi anyagokat leváltottam a háztartásban is természetesekre, ha lehetett, akkor nem mikróztam az ételt, és még lehetne sorolni. Még a szemem sem festettem, csak kivételes alkalmakkor. És tessék. Az első kórházat hamar otthagytam, mert úgy éreztem a főorvos asszony teljesen kihagy a döntésekből. Nem csak engem, hanem a többi orvost is. Beprotezsáltak az országos intézetbe. Ott az egyik prof. vizsgált meg. És elmondta ugyanazt, ami elől menekültem az előző helyről. Elküldött egy dokihoz. Ott azt az információt kaptam, hogy nem kell feltétlen a kemó, lehet előbb műtét. Persze ezt választottam. Lemondtam írásban a kezelésről a saját felelősségemre. Elküldött sebészhez. Az meg visszautasított, mert szerinte így bonyolult lett volna a műtét. Szóval orvosilag belekényszerültem a kezelés felvételébe. Újabb papírt írhattam alá, miszerint vállalom a kezelést, természetesen ezt is a saját felelősségemre. 6 kezelést kaptam. 3 hetente 1 volt a menü, 3 piros, 3 másfajta. Ami fura, hogy előtte azt mondta a doki, hogy hormonterápiát nem tud helyette adni, mert arra nem reagált a dolog. Viszont a 6 kezelés után hormonkezelést írtak ki. Ezt csak én nem értem??
Az első kezelés után egész este hánytam. De már nem volt mit egy idő után, csak a víz, amit közben próbáltam inni. Majd 1 hétig nagy ívben kerültem az evést és a konyhát is. A fiamat sem bírtam megetetni, mert már az étel látványától is émelyegtem. A 3. hét végére kihullott az összes hajam. (majdnem derékig érő volt) A 2. kezelés után csak 2 napig hánytam és belázasodtam. A 3. után már csak 1 napig kívánkozott ki belőlem a cucc. És utána egész jól voltam. De sokszor eszembe jutott, hogy tulajdonképpen nekem semmi bajom, ám amikor oda mentem, akkor teljesen elintézték, hogy betegnek érezzem magam. Majd jött a 3 másfajta anyag. Amivel kinyírták a fehérvérsejteket. Az első után 1 hétig képtelen voltam a kezeimmel bármit csinálni, annyira fájtak az ujjaim, körmeim. Majd kipirosodtak, végül lejött a bőr a kipirosodott felületről. Kaptam mindhárom adag után fehérvérsejt injekciókat. Aminek az épp aktuálisan érezhető mellékhatása az egy mély, lüktető keresztcsonti fájdalom volt. (a szülés nem volt egyszerű, de ez rosszabb volt) A 2. kezelés után elkaptam az influenzát. Namost ha nincs fehérvérsejt, akkor tilos lázasnak lenni. 4 napig volt 38-39 körüli a hőmérsékletem, bármit tehettem. Hűtőfürdő, lázcsillapító.. Mikor felhívtam a kórházat, hogy most mit tegyek azt mondta egy főorvos asszony, hogy a Rubo a leggyengébb hatású lázcsillapító. Ok. De én csak ezt szedhetem. Akkor szedjek be belőle 2 óránként 2 darabot. És hittem neki, biztos nem alaptalanul lett főorvos a titulusa. De mikor mentem a dokimhoz és elmondtam neki ezt az ajánlott adagolást enyhén szólva is elhűlt, hogy hát ilyet ne. Akkor most kinek lehet hinni??
Kétszer mentem bizottság elé, kétszer beszéltem a sebésszel. Nem győzött meg. Pláne, hogy a doki szerint csontban is fellelték a problémát. (TÖRÖL!!!) Így elmondta, hogy tulképp egy műtéttel nem oldanak meg semmit. Mert lehet, hogy segít, de lehet, hogy nem. A sebész meg azt mondta, hogy nem lesz szép.. Valamint még előállt a teóriával, miszerint műtét után 2 évvel akár még egy gyerekem is lehet. Hogyan? Amikor biszfoszfanátot kapok. Mindkét beszélgetés alkalmával volt olyan mondata, aminél komolyan elgondolkodtam, hogy vajon tudja-e, hogy ezt most hangosan kimondta. Így az utolsó pillanatban lemondtam a műtétet. A sebészi reakciót nem írom ide. Nem volt túl kedves. Viszont én végre úgy éreztem, hogy dönthettem valamiben.
Tavaly április óta járok havonta a kórházba infúzióra. Csontvédőt kapok és hormont. Sosem féltem előtte a tűtől. Mostmár igen. Az ereket nem kímélte a szer, így már a legvékonyabb tű érintése is meglehetősen fájdalmas. De ez a legkevesebb. 3 havonta kell menni CT-re, évente mammográfia van és 3-6 havonta MR. Amikor kapom a szert fájnak az erek. Pedig azt mondták, hogy ez már nem bánthatja őket. Namost ezt vagy a szernek nem mondták el, vagy az ereim nem tudják.
Nem célom siránkozni, panaszkodni. Nincs miért. Én okoztam, én vállaltam be. Valószínűleg ha nem vettem volna annyira a lelkemre dolgokat és ha rugalmasabban veszem a gyermekem létezését, akkor másképp alakul. De ez talán egy másik bejegyzés témája lesz.
mindenáron és mindent leírni az elmúlt bő 1 évről. De lehet sort kerítek majd azért rá, hogy legalább dióhéjban egy összefoglalót készítsek. Érdekes, mert kb. másfél évvel ezelőtt még azt mondtam, hogy ha lehetne, akkor sem változtatnék a múltamon semmit. De azóta már több dolog is megmutatta, hogy igencsak lehetett volna jobban is csinálni, jobb döntésekkel, más hozzáállással. És valljuk be, kemény lecke lett belőle.
Kinek áruljam el a blog elérhetőségét, egyáltalán a létezését? 🙂
