Napok-Gondolatok

Hangosan

felröhögtem, amikor azt a mondatot olvastam az aktuális könyvemben, hogy

“tudnod kell, te olyan vagy, akire sokat gondolnak azok, akik elhagynak.”

Valahogy ez nálam is így van. Legalábbis a tapasztalat ezt mutatja. Mert az szerintem tök normális, ha azok sokat gondolnak az emberre, akiket ő hagyott el.

És akkor arról is essen szó, hogy akik nagyon bejöttek, akikért oda meg vissza voltam valaha.. szóval őróluk általában kiderült, hogy ők is hasonlóan voltak velem. Csak persze ez már utólag tudódott ki, amikor már nem volt annyira aktuális.

Az üzletben,

ahol mertem venni egy darab körömkefét, az eladó hölgyet megkérdeztem, hogy ugyan nagy baj-e, ha fémpénzzel egyenlítem ki a 190Ft-os tételt? Hosszú csend, majd intett, hogy tegyem csak a kis tálcára a pulton, nehogy a keze felé próbáljam nyújtani. Utána közölte, hogy “Ha azt mondom baj, akkor is úgy adja.” Sajnos annyira megdöbbentem, hogy nem reagáltam le. Mert még ha egy gyenge mosolyt elengedett volna, akkor azt is hihettem volna, hogy viccelt. De nem. Vérkomolyan gondolta. Amint kiléptem az üzletből rögvest több reakció is eszembe jutott.

1, meg kellett volna kérdezni, hogy rossz napja van-e, vagy alap ez a viselkedés?

2, további szép napot kívánva egy hatalmas mosollyal hagyni el a boltot.

3, vállamat megrántva eltenni a pénzt és átnyújtani a 10ezrest. (hátha az már megfelelő címlet).

4, esetleg ezt mind egyszerre eljátszani.

Popper

Pétertől olvastam:

“A gyerek kipróbálja a szülőt, hogy bizonyos helyzetekben hogyan reagál. És nem biztos, hogy a mosolygós szelídség az egyetlen lehetőség, amivel egy szülő reagálhat a gyerek dolgaira. És ha fáj, amit mond, vagy tesz, miért ne lássa, érezze ezt  is a gyerek? És ha dühít, miért ne lássa a gyerek, hogy dühít? Vagyis miért ne kaphatna a gyerek egy eleven, élő szülőt, akinek fájdalma is van, dühe is van, sírása is van, tehát egy élő ember?”

Nem, ez még nem ment fel. Dolgozom azon, hogy ne kapjon el a hév, amikor a határokat feszegeti, lépi át. De van az a helyzet, amikor a tehetetlenség illúziójába ringatózom és az nem tetszik. Az kihozza belőlem a decibeleket. Teljesen igaznak érzem azt a kijelentést, hogy a gyerek is tanítja a szülőt. És néha nehezebb dolgom van, mint neki. Vagy csak magammal is türelmetlen vagyok..

Múlt idő

Igen, tudom. Nem kellene foglalkozni a múlttal. Tanulni kell belőle és továbblépni. De. Vannak olyan momentumok, amik visszaköszönnek. Esetleg arcok, akikkel azt hittük, hogy már lezárult a közös út, viszont odafönn nem így képzelik és küldik a “véletlen” alkalmakat, az apró jeleket, hogy hé, nektek még van valami lezáratlanul. Vagy netán valójában nem is volt sok közös az útban, ám mégis fel-felbukkan olykor egy álomban valaki. És meglehetősen vehemensen. Ha nekifeszülünk, akkor annál jobban. Ha hagyjuk, akkor talán előbb szabadulunk. Bár erőteljesen ott motoszkál, hogy egy ilyen esetnél kapcsolatba kéne lépni az illetővel és megkérdezni, hogy mi a helyzet vele? Hátha felszínre tud jönni a közös dolgunk. Furcsa.

Mint az is furcsa volt, hogy PT kinyomozta a számom 3 éve. Írta, hogy nem akar bekavarni, de szeretne találkozni, mert még 9 év elteltével is rendesen része vagyok a gondolatainak. Azóta sem találkoztunk. Igen, először az egómnak jól esett. Majd megijedtem. Utána meg már azt mondtam, hogy legyen, de végül közbejött a kórházas hercehurca. Ha most írná, hogy látni akar, szerintem nem mennék bele. Kerülget, FB-n küld semmilyen üzeneteket, látom foglalkoztatja még valami kettőnkkel kapcsolatban, de nem meri kinyitni a száját. Pedig lehet könnyebb lenne pontot tenni végre az ügyünkre. Hisz annyi éven át játszottunk “se veled, se nélküled”-et. Először én hagytam el, majd ő, aztán megnősült, de még mindig a tárcájában hordta a képem.. Bár már nemigen értettem minek. Ezek után pedig munkahelyet váltottam, eltűntünk egymás elől. Pár év múlva, újra egy munkahelyen futottunk össze. De akkor meg az lett belőle, hogy ha arrafelé is volt dolga, nagy ívben elkerült. Nem tudtam mire vélni, de úgy voltam vele, hogy ha ennyire nem számítok már, akkor legyen. Végül kiderült, hogy pont ellenkezőleg. Így próbálta óvni magát, és a házasságát tőlem. Nem sikerült. Ráadásul az asszony felhívott, mert kikutatta a telefonját és nem tudta kié a szám. Mikor volt kollégaként jellemeztem magam, akkor érdekes módon rögtön tudta ki vagyok. Elváltak. Azóta kerülgetés van őszinteség helyett.

Ismét

úgy jártam, hogy tegnap, amikor nem volt lehetőség, jött volna az ihlet, a téma. Mire gép elé ültem, este 10 után, addigra már elszálltak az agymenések. Arra emlékszem, hogy szó lehetett volna arról, hogy csak itt gyönyörködhet az ember a felhők morcosságában, csak itt tépi ki a szél az esernyőt a kezéből, csak itt bámulhatja a metrón a sokszínűségét az arcoknak, szóval milyen jó is itt élni! Itt a Földön!

Menni,

vagy nem menni? Ez itt a kérdés. Szóba került, immár másodszor, hogy költözni kellene. Nos ezen a tényen kívül T még annyit tudott hozzátenni, hogy lejár az építési engedély. Na igen, ezzel én is tisztában volnék. Csakhogy. Ha nem adjuk el a lakást, akkor miből is építünk? Ha eladjuk, akkor meg hova megyünk addig? És ha el is megyünk, akkor amikor fel kell jönni Pestre, akkor hova jövünk 1-2-3 napra? Mert anyuéknál telt ház van. Oda még a legnagyobb jóindulattal sem férünk. És akkor? Megosztottam ezen magvas kérdéseket T-vel. Gondolkodás van.

Amikor

3 napja nem néztél a postaládába és ez fogad… megfizethetetlen.

WP_20160220_12_55_08_Pro

Sokaknál

megfigyelhető, hogy elfelejtődik a természetes dolgokat szeretni. Hisz szinte mindenhol azt hallani, hogy ha kerek, legyen lapos, ha túl lapos, akkor csinálj belőle gömbölyűt, ha hosszú vágasd le, ha festetlen, akkor fessed, ha kicsi, akkor szabasd nagyobbra, ha nagy, akkor meg vetesd ki.. egyszóval felelj meg. Mert mindenki ezt teszi. Beáll a sablonba. Légy Te is Mindenki! Hát köszi, de NEM!!!

Őszinteség

T.vel megállapodtunk, hogy őszinték leszünk. Erre a megállapodásra egy rázós helyzet kapcsán került sor. Nade. Bárhogy nézem, ha nyíltan kimondanék mindent, avagy ő tenné ugyanezt, lehet egy olyan piszlicsáré sz@ron borulnánk fel, ami amúgy teljesen lényegtelen. Hisz millió olyan momentum van, ami valamiért adott személynek fontos, ám a másik meglehet kiakadna rajta. De ha nem tudnak róla, akkor nem sért önérzetet, nem vesz el önbizalmat, és nem rongál bizalmat. És itt most tényleg apróságokról írok. Legyen ez egy pillantás, egy telefonbeszélgetés, egy chat, egy mosoly, egy vers.. minden olyan pici megnyilvánulás, ami mondjuk kell egy nőnek/férfinak, hogy meglegyen a “jól érzem magam a bőrömben” feeling. Mert hiába tagadjuk valahol erre szükség van.

Valaki azt mondta nekem, hogy az igazság nem kimondása még nem jelent hazugságot. Azt hiszem már ennél a mondatnál menekülni kellett volna. Amikor meg arról akart meggyőzni, hogy márpedig olyan, mint hazugság nincs is, na ott már biztonsággal kijelenthettem volna, hogy eszerint már azt sem lehet elhinni amit kérdez.

Ha teljesen őszinte akar lenni az ember, akkor sem képes rá. Szerintem valakit mindenképp félrevezet. Ez szándéktól függetlenül történik így. És az is lehet, hogy saját maga lesz az. Valahol létezik egy nagyon halovány határvonal. Amit vagy eltalálunk, vagy továbbra is lavírozunk a magunk szőtte mesékben.

Összefoglalva: ha őszinte vagy, ha nem, mindenképp pofán b.sznak. Csak az nem mindegy, hogy ezt egy ember teszi, avagy az Élet.

4 fal közt

Most hogy versenyt köhögünk gyermekkel (általában ő nyer), és 3. napja lázas, nem is kicsit, eszembe jutott az, hogy 2 éve még nem tettem volna meg, amit most elég simán. Mégpedig nem mentem volna el kávézni 3 órácskára, de még félre sem, amikor ő már nem ment oviba a kezdeti tünetek miatt. Szerencsére anyu azonnal felajánlotta, hogy addig vigyáz rá. 🙂 És milyen jól tettem, hogy elengedtem magam, mert azóta kb még a mosdóba sem mehetek ki, ha gyermek nem akarja. Ezt a bejegyzést is elég hosszan írtam meg. Mondjuk látszik is.

Mobil nézetre váltás Teljes nézetre váltás
Üdvözlünk a Cafeblogon! Belépés Regisztráció Tovább az nlc-re!