Napok-Gondolatok

a gyermekről: egyfolytában be nem áll a szája, mint általában a gyerekeknek. Sztorizik. Elmesélte az ottani nagynénjének, hogy “beleestem egy sziklába és nem tudtam kimászni magamból.” Mondtam is, hogy ezt valamiképp ki kéne adatni, tuti bestseller lenne belőle. Senki sem érti, de mindenki szereti típusú.

nem hagyott fel idegesítő szokásával, miszerint állandó jelleggel kérdezősködött, hogy hova megyünk, már megint elmegyünk-e, minek megyünk.. A saját anyám nem kérdez ennyit. A gyermek persze jól kihasználta az ottlétet, minden megszokott időkorlátot felrúgott, így általában 1/4 11kor sikerült ágyba parancsolni esténként. Mindemellett már reggel fél 8 kor fenn volt. És amikor fűztem őt, hogy ebéd tájban induljunk már felfele a szobába aludni, akkor nagyi mindig sikeresen odaszúrta a kérdést, hogy “ráértek, nem?”. Nameg 3 napig szinte semmit, de tényleg semmit nem akart enni az én kincsem. De azért a nagyi kérdés nélkül próbálta tömni csokival, burgonyaszirommal. Azt nem tudom, hogy miért nem lehet az én szavam a döntő. Vagyis miért nem kérdez meg engem, mielőtt megmutatja a kiskorúnak az esetleges nasit? Így persze, hogy nem fog szót fogadni nekem, ha állandóan kap egy kiskaput. Most itthon ismét meg kell valahogy szelídíteni.

múlt pénteken a vonatra és elutaztunk apához. Úri módon 1. osztályon, mert már nem kaptunk másodosztályra jegyet. De szerencsére kiderült, hogy jár a családi kedvezmény, így még viselhető volt. Az azonban nem jött le számomra, hogy mi a különbség a két osztály között. Régen még emlékszem, hogy az első osztályon szép, kényelmes(?) kárpitos ülések voltak, míg a másikon nem. Meg az én emlékezetemben az van, hogy az első osztályon fülkék voltak. Persze lehet tévedek.

Az út felénél gyermek elaludt az ölemben. 2 állomással végcélunk előtt elkezdtem ébresztgetni, kevés sikerrel. Már a fél kocsi rajtunk nevetett, mire az utolsó percekben végre felébredt, így viszonylag egyszerűbben le is tudtunk szállni. T várt minket az állomáson. Még soha nem utaztunk oda nélküle, hogy ő már ott várt volna. Így most nekem kellett pár óra, mire valóban odaértem, fejben, lélekben is. Nem találtam a helyem.

Ezzel szemben a tervezettnél 2 nappal tovább maradtunk. Most meg hazajönni nem akaródzott. Ilyen sem volt még, elhasználtuk az összes ruhát, amit vittünk, nameg elfogyott az össz gyógyszerem. Így is csak ez utóbbi miatt jöttünk haza. Még szívesen maradtam volna 1-2 napot. Hamár utaztunk 200km-t.. A vonat indulása után felhívtam T-t, mert nem beszéltük meg, hogy mikor is fogunk jelentkezni. De akkor még nem volt egyedül, mert az unokaöccse is kijött vele a vonathoz. Amint egyedül lett visszahívott. Gyanúsan nagy volt a csönd, mikor rákérdeztem, hogy mi baj, miért hívott vissza. Majd többedszeri kérdésre, hogy hiányzunk-e elkezdett zokogni. Na több se kellett. Együtt sírtunk.

Gyermek fél úton az ölemben vert tanyát, el is gondolkodtam, hogy mi a szösznek kell neki helyjegyet váltani. De szerencsére pont 1 óra elteltével átmászott az ülésébe. Azt hittem Kelenföldön elalszik, csak hogy izgalmasabb legyen a leszállás. De végül hősiesen kitartott.

tulajdonságom, hogy szeretem a csöndet. Míg másoknak szinte minden tevékenységhez szüksége van háttérzajra, akár tv, akár rádió szinten, engem ezek idegesítenek. Nekem kellenek a saját gondolataim. Nekem ne szabják meg, hogy mikor min járatom az agyam. Nem félek a csendtől.

(Másik furaságom, hogy szeretek egyedül lenni. És nem csak azóta, mióta gyermekem van. Mikor ezt évekkel ezelőtt egy barát a szememre vetette, akkor pedig még meg is bántódtam ezen, mert nem akartam tudomásul venni. Mostmár azonban bevallom magamnak is.)

a gyermekemet, de ez már a 4.nap, amikor össze vagyunk zárva. És ahogy viselkedik, az fenemód nem tetszik. Az egy dolog, hogy nem fogad szót. De üt, ver, szájal, fejelget. Értem én, hogy dackorszak. Ráadásul 2.napja nem aludt délután, tehát szusszanásnyi időt sem hagyott.

Az ovipszichológussal való találkozásom a héten naccccerűre sikeredett. Kiderült, hogy ő is csak azt tudja, amit már én is. Csak épp meg kell valósítani, hogy a sokadik ütés/rúgás sem hoz ki a sodromból. Na ez a nem könnyű.

is kínzom magam azzal, hogy egyes cikkek alatt végigfuttatom a szemem a hozzászólásokon. Már próbálom nem felháborodásig nézegetni ezeket, de bevallom nehéz. Bármilyen témáról szó lehet, mindig akadnak a többieknél feltehetően sokkal túlképzettebb emberek. Imént majdnem el is ragadtattam magam és csak nagy önuralom árán sikerült szó nélkül hagynom az egyik okos véleményt. A kedvencem, amikor a naaaaagy húsevők odaírják 1-1 vegetáriánus recepthez, hogy mennyire utálják azt a képmutatást, amikor a vega olyan ételt akar létrehozni hús nélkül, mint amilyen húsos változatban létezik. Mert szerintük akkor egyen húst! Arra nem gondolnak, hogy nem az ízzel van a probléma, hanem az alkotóelemmel. És feltételezem olyanról meg nem is hallottak ezek a nagyhangú ragadozók, hogy egyesek esetleg nem ehetnek bizonyos dolgokat.

Mindenesetre az “nagyon szép” és emberséges, hogy ha valaki értelmesen nem is tud véleményt alkotni, akkor legalább valakit a többiek közül lehülyéz. Gratulálok! 

őt 10 évvel ezelőtt. Azért, mert szerettem. Nem is, inkább mert SZERETTEM! Bár rengeteg támadás ért miatta akkoriban és sokan elfordultak tőlem. De nem érdekelt. Csak Ő. Így amikor azt mondta, hogy más az utunk, akkor abba belehaltam, de megértettem. Mert ő kérte.

Most pedig én kérem.

édesanyámat említettem. Néhány aranyköpés. (nem akarom bántani, nagyon szeretem, de az elmúlt időben kicsit jobban el tudtam engedni, jobban látom kívülről)

• Minden vasárnap kötelező program a családi ebéd. Mi megyünk át, hogy együtt legyen mindenki. (Tesóm ott lakik 2 gyermekével). Anyám főz, olykor beengedi féltett játszószobájába Tesómat is. De csak mértékkel. Azt tudni kell, hogy hagyományos magyar ételek készülnek anyukám kezei közt. Legtöbbször ugye az elmaradhatatlan rántott hús. Mikor én egy jó éve azt mondtam, hogy akkor én nem nagyon ennék húst, lett is pánik. Hogy akkor mégis mit főzzön nekem? Nem mondom azt, hogy könnyű a helyzete, hisz Tesóm nem eszik fehér lisztet, a fia meg cukros, szóval ezeket eleve figyelembe kell vennie. Adtam tippeket, ráadásul meglehetősen sokféle zöldséget ismer is, csak valahogy lekorlátozódott az elmúlt években a húst hússal projektre. Most is rántott verzió készült, amit a gyermekem nem eszik meg az utóbbi időkben. (vagyis javarészt hús gyanánt csak a kolbászt eszi, nagy ritkán sikerül mást is megetetni vele). Épp ebédeltünk, gyermekem tologatta a falatokat a tányéron, ette a köretet, mikor is anyám megszólalt, hogy nem szabad tiltani ebben a korban a húsevést. Arcomon enyhe érthetetlenség jelei ütköztek ki. Amire csak annyit reagált, hogy “jó, csak úgy mondom!”.

• Sült Tesóm teljes kiőrlésű panírba csomagolt ebédje, mire anyám: “Ez milyen sz@rul néz ki!”

• És a harmadik, amikor is készítettem a kávémat, amihez nyers zabtejet gyártottam előzőleg otthon. Anya ránézett: “Az íze is ilyen? Mert a színe elég sz@r!”

Nos a következőnél nem biztos, hogy visszafogom a véleményemet. Mert ha jól emlékszem nem is olyan nagyon régen még az unokáira szólt rá sértődötten, ha ezzel a jelzővel illették az ételt. Olyan nehéz toleránsnak lenni? Mit várjon az ember idegenektől, ha a család ilyen? És most ezzel a példával jár elöl az én fiamnál, majd meg ha a gyerek mond neki hasonlót, akkor ki lesz akadva.

ahogy belefut az ember lánya a fodrászába és az mondhatni körberöhögi? Na igen, a korábbi hosszú, egyenes haj helyére most birkagöndör nőtt.

Anyám meg is jegyezte, hogy ő örülne, ha neki ilyen lenne. Hja, csakhogy gondolom a pár hónapnyi kopaszságot nem kérné mellé, hogy a többibe ne is gondoljunk bele. Miért érzem úgy, hogy néha nem gondolkozik??

én, hogy politika, hatalom, vallás… de miért nem lehet békében, egymást nem bántva élni? Miért kell rettegni és félelmet kelteni? Miért kell ártani? 

Kivonult a TEK az utcákra. És ez eltántorít valakit is attól, amit véghez szeretne vinni? Félek, hogy nem. Csak még nagyobb rettegést kelt az emberekben. Lehet persze, hogy tévedek, de tegye fel a kezét, aki most sokkal nagyobb biztonságban érzi magát ettől.

Mint a havi 1 katasztrófavédelmi hangszórópróba. Attól az idősek frászt kapnak, hisz vannak emlékeik. A gyerekek szintén, mert nem értik mi ez. A többiek meg csak szimplán falra másznak az idegtépő hanghatástól. De senki nem nyugszik meg, hogy jaj de jó, működik a rendszer.