Napok-Gondolatok

Pétertől olvastam:

“A gyerek kipróbálja a szülőt, hogy bizonyos helyzetekben hogyan reagál. És nem biztos, hogy a mosolygós szelídség az egyetlen lehetőség, amivel egy szülő reagálhat a gyerek dolgaira. És ha fáj, amit mond, vagy tesz, miért ne lássa, érezze ezt  is a gyerek? És ha dühít, miért ne lássa a gyerek, hogy dühít? Vagyis miért ne kaphatna a gyerek egy eleven, élő szülőt, akinek fájdalma is van, dühe is van, sírása is van, tehát egy élő ember?”

Nem, ez még nem ment fel. Dolgozom azon, hogy ne kapjon el a hév, amikor a határokat feszegeti, lépi át. De van az a helyzet, amikor a tehetetlenség illúziójába ringatózom és az nem tetszik. Az kihozza belőlem a decibeleket. Teljesen igaznak érzem azt a kijelentést, hogy a gyerek is tanítja a szülőt. És néha nehezebb dolgom van, mint neki. Vagy csak magammal is türelmetlen vagyok..

Igen, tudom. Nem kellene foglalkozni a múlttal. Tanulni kell belőle és továbblépni. De. Vannak olyan momentumok, amik visszaköszönnek. Esetleg arcok, akikkel azt hittük, hogy már lezárult a közös út, viszont odafönn nem így képzelik és küldik a “véletlen” alkalmakat, az apró jeleket, hogy hé, nektek még van valami lezáratlanul. Vagy netán valójában nem is volt sok közös az útban, ám mégis fel-felbukkan olykor egy álomban valaki. És meglehetősen vehemensen. Ha nekifeszülünk, akkor annál jobban. Ha hagyjuk, akkor talán előbb szabadulunk. Bár erőteljesen ott motoszkál, hogy egy ilyen esetnél kapcsolatba kéne lépni az illetővel és megkérdezni, hogy mi a helyzet vele? Hátha felszínre tud jönni a közös dolgunk. Furcsa.

Mint az is furcsa volt, hogy PT kinyomozta a számom 3 éve. Írta, hogy nem akar bekavarni, de szeretne találkozni, mert még 9 év elteltével is rendesen része vagyok a gondolatainak. Azóta sem találkoztunk. Igen, először az egómnak jól esett. Majd megijedtem. Utána meg már azt mondtam, hogy legyen, de végül közbejött a kórházas hercehurca. Ha most írná, hogy látni akar, szerintem nem mennék bele. Kerülget, FB-n küld semmilyen üzeneteket, látom foglalkoztatja még valami kettőnkkel kapcsolatban, de nem meri kinyitni a száját. Pedig lehet könnyebb lenne pontot tenni végre az ügyünkre. Hisz annyi éven át játszottunk “se veled, se nélküled”-et. Először én hagytam el, majd ő, aztán megnősült, de még mindig a tárcájában hordta a képem.. Bár már nemigen értettem minek. Ezek után pedig munkahelyet váltottam, eltűntünk egymás elől. Pár év múlva, újra egy munkahelyen futottunk össze. De akkor meg az lett belőle, hogy ha arrafelé is volt dolga, nagy ívben elkerült. Nem tudtam mire vélni, de úgy voltam vele, hogy ha ennyire nem számítok már, akkor legyen. Végül kiderült, hogy pont ellenkezőleg. Így próbálta óvni magát, és a házasságát tőlem. Nem sikerült. Ráadásul az asszony felhívott, mert kikutatta a telefonját és nem tudta kié a szám. Mikor volt kollégaként jellemeztem magam, akkor érdekes módon rögtön tudta ki vagyok. Elváltak. Azóta kerülgetés van őszinteség helyett.

úgy jártam, hogy tegnap, amikor nem volt lehetőség, jött volna az ihlet, a téma. Mire gép elé ültem, este 10 után, addigra már elszálltak az agymenések. Arra emlékszem, hogy szó lehetett volna arról, hogy csak itt gyönyörködhet az ember a felhők morcosságában, csak itt tépi ki a szél az esernyőt a kezéből, csak itt bámulhatja a metrón a sokszínűségét az arcoknak, szóval milyen jó is itt élni! Itt a Földön!

vagy nem menni? Ez itt a kérdés. Szóba került, immár másodszor, hogy költözni kellene. Nos ezen a tényen kívül T még annyit tudott hozzátenni, hogy lejár az építési engedély. Na igen, ezzel én is tisztában volnék. Csakhogy. Ha nem adjuk el a lakást, akkor miből is építünk? Ha eladjuk, akkor meg hova megyünk addig? És ha el is megyünk, akkor amikor fel kell jönni Pestre, akkor hova jövünk 1-2-3 napra? Mert anyuéknál telt ház van. Oda még a legnagyobb jóindulattal sem férünk. És akkor? Megosztottam ezen magvas kérdéseket T-vel. Gondolkodás van.