Napok-Gondolatok

fogalmazva is robbanásközeli állapotot sikerült elérnem, mikor beszéltem T.vel. Megkérdeztem, hogy ugye hoz valami pénzt haza, mert igencsak kellene. Persze, hoz. Oké, de mennyit, mert nem akarok pofára esni ismét. (2 hete igencsak nem hozott sokat, pedig előtte 1 hónapig nem adott semmit) Erre kiderült, hogy ahol a legtöbbet dolgozott, a haverja műhelyének bővítésén, ott nemigen akar pénzt elkérni. Ööööööööööö, hogy mi?????????? Azt hittem nyomban robbanok, de visszafogtam magam. (Csak utána fakadtam ki, amikor már letettük.) Szóval a helyzet: nincs itthon velünk 2 hetekig. Utána látjuk 3-4 napig. Kajára, lakásra ott nem kell költenie. Benzinre igen. Nade. Melózik ezerrel és ingyen? Ezt így most komolyan megéri? Mert szerintem nem. Mert közben meg tudom, hogy nem csak nekünk hiányzik, hanem kölcsönös a dolog. Amellett a haverja megmondta, hogy semmit sem akar ingyen. És ha nem ő melózna ott, akkor fizetne másnak. Egyszerűen nem értem. Nem tudja, hogy mennyi a kiadásunk, még úgy is, hogy tényleg próbálok a legszükségesebbekre költeni? (Pl. a gyógyszertár, így hogy nem kaptunk gyógyszert és sinecod is volt itthon, így volt 4000Ft. Mert szedjen probiotikumot is a gyermek, az orrspray, a lándzsás..) Azt hiszem le kell ülni ezt átbeszélni.

úgy éreztem tegnap kora este, hogy el kell mennünk a gyerekorvoshoz. Mert gyermek oly mértékben húzott bele az ugató köhögésbe, hogy bármely négylábúval versenyezhetett volna. Felhívtam a rendelőt, ahol ugye hétfőn már megfordultunk. Gondoltam kérek időpontot ma reggelre, de az asszisztens meghallotta a köhögést a háttérben és javasolta, hogy még azon melegében menjünk, mert elég csúnyán hangzik. Így elmentünk. Szerencsére semmi komoly, nem is kaptunk rá gyógyszert. Orrspray, lándzsás utifű, orrszívózás, éjjel sinecod. (bár ez utóbbit nem kedvelem, de mérlegelve, hogy vagy nem alszik, ámbár köhög, vagy alszik, nem köhög és javul az alvás által, hát nyert a szer.) Nos reggel 5kor volt egy huzamosabb köhögés. Azóta viszont szerencsére alig köhintett. Tesóm szerint minek köhögjön, mikor már elintézte a hétre, hogy nem mehet oviba? Na igen. Bónuszként a délutáni alvást is bojkottálta. Aminek bevallom nem örülök, mert így nincs egy perc nyugi sem. Most is itt nyaggat. 🙂 És mégha ennyi lenne, de persze nyűgös is, mert néha rátör a fáradtság, abból meg egyenes az út a hisztihez. Hiába is próbálom megelőzni.

Lementünk a termelői piacra, ami most nyílt pár hete néhány méterre a háztól. Ott mindenkit lenyűgözött, mert végig dumált. El voltak tőle ájulva, hogy mennyire okos és milyen szépen és választékosan beszél. És tényleg. Azt nem tudom mit szólnának, amikor felkiált, hogy “Basszus, elfelejtettem túró rudit enni!” (és ez még a finomabb kifejezésmód)

az emberek. Vagyis senki nem mondja el a teljes igazságot. Mert én sosem hallottam, hogy a gyereknevelés mennyire nem egyszerű. Azt persze hallottam, hogy kis gyerek-kis gond, nagy gyerek-nagy gond. Ám szerintem ez meg nem állja meg a helyét. Nameg az sem, hogy amikor még icipici, akkor mondogatják mások, hogy ha nagyobb lesz, akkor már könnyebb lesz. A valóság az, hogy amíg kicsi, addig vannak olyan dolgok, amikkel majd nagyobb korában egyszerűbben megbirkózunk. De viszont, ha már nagyobb, akkor meg megszámlálhatatlan az a helyzet, amiben bonyolultabb megoldást találni. (legalábbis hirtelen)

szomszédasszonyt a melóhelyén. Gondoltam eldicsekszem neki, hogy a hőn szeretett szomszédasszonya ismét nem ért át hozzám masszíroztatni, de még csak nem is jelzett. Szóba került egy közös ismerősünk, akinek pont minap írtam lakás ügyben. Elmesélte, hogy A. teljesen el van havazva és majd válaszol nekem, de jelenleg a férje+a lánya beteg, ráadásul sokáig dolgozik, nameg munkaügyben utazik épp Franciaországba pár napra. Mint kiderült heti 2x próbál emberibb időben hazaérni melóból, mert azon a két napon a férjnek van magánprogramja. Kérdeztem is, hogy eszerint sok időt ők sem töltenek együtt? Hát nem. De nem is igénylik. Épp minap beszélgetett szomszédasszony és a nővére, hogy vajon kinek a házassága a legsz@rabb. 

De miért van ez így? Tényleg azt látni, hogy mindenki éli az életét a gyerekszülés után, már amennyire a munkahely engedi, de abban az életben nem főszereplő a férj. És mikor a feleség száján kicsúszik valamiért egy sértődött “akkor váljunk el”, a férj rezzenéstelen arccal vágja rá, hogy rendben. Persze nem válnak el, de valahogy ott marad a levegőben a lehetőség. Túl közel. És siralmas, de nincs kivétel. Valami nagyon el van rontva a mai világban. Vagy az egész monogámia egy nagy tévedés? Esetleg valóban az emancipáció számlájára írható egy része a félrecsúszott életeknek? Mert mindenki próbál önmegvalósítani, de legalábbis a lehető legtöbbet kihozni az életéből. Csak sajnos amíg az ember 24 órából 8-10-et dolgozik, addig meglehetősen korlátolt lehetőségei vannak. És mégcsak a szemére sem vethető, hogyha szeretne egy kis szabadidőt, ami csak az övé. Akkor mi a megoldás? Valahol egy ördögi körről van szó, amiből ebben a társadalmi rendszerben nem lehet kitörni. És ha megnézzük miben volt egyszerűbb, jobb(?) szüleinknek/nagyszüleinknek, akkor azt látjuk, hogy semmiben. Csak ők (legalábbis szerintem az átlag) még nem volt beoltva a “légy önmagad” jelszóval. Ők még jobban hittek abban, hogy akivel összekötik az életüket, azzal kell maradni minden körülmények közt. Nekik még a család volt a minden. Akkoriban még nem hallottunk olyan nagymamiról, aki mindenféle életmódtáborokba jár és nem ér rá unokázni. Persze kérdés, hogy mennyivel voltak boldogabbak az emberek, egyáltalán azok voltak-e. De a kétféle helyzet úgy érzem a két véglet. Valahol a kettő közt lehet a megoldás. 

egy szombat esti légzésterápiára. Tesómat is elrángattam. Úgy indultunk neki, hogy gyermekem még előtte 2x hányt. Megfordult a fejemben, hogy lemondom az egészet, de ez csak egy kósza pillanatig maradt a gondolatomban. Így hát átment a nagyszülőkhöz, mi meg mentünk a belvárosba. 3 órás rendezvénynek volt meghirdetve. Ebből, mint ott kiderült, 1 teljes órán keresztül kellett volna fekve, csukott szemmel lélegezni. Tulképp a tűzlégzéshez meglehetősen hasonlító módon. Közben pedig csakratisztító zene szólt. Előre figyelmeztettek, hogy lehetnek kéz és lábgörcsök, nem kell megijedni, az a tisztulás, blokkoldódás jele. Ja és ha kell, akkor oda lehet hívni feltartott kézzel a segítőket, 3 járkál a teremben+a ceremónia vezetője. Nem tudom megítélni mennyi idő telhetett el, csináltam intenzíven a légzést, meg is dicsértek, mikor már nem bírtam és feltartottam a kezem. Odajött 1, majd még egy segítő, aztán a Tesóm, végül pedig a mestert is odahívták. Betartottam, nem nyitottam ki a szemem, bár nem volt könnyű. Olyan mértékben görcsölt a két kezem, és kezdett a lábam is, hogy egyszerűen nem tudtam mit kezdeni velük. Elég ijesztő élmény volt. Fájt és egyre jobban húzódott össze. Segítettek, hogy el tudjam engedni, ami ezt előidézte. Eltelhetett pár perc, mire ismét rendesen működött a kezem. Akkor mondták, hogy csak pihenjek egyenlőre. Így tettem, majd mikor úgy éreztem, hogy minden ok, akkor újra nekiveselkedtem. Akkor már a torokcsakránál járt a zene. Persze megint viszonylag hamar elkezdődött a görcsölés, de mostmár nem mentem bele olyan mélyen. Úgy véltem jobb lesz nekem apró lépésenként is. Ekkor is odajöttek, bár nem hívtam őket, de szerintem már nem mertek egyedül hagyni. A zene hatását leginkább a koronacsakránál éreztem. Nagyon. De az kellemes, bizsergető érzés volt. (Természetesen már az elején rájöttem, hogy ezt a légzést én már csináltam, csak kevesebb ideig. Mikor szeretkeztünk I-vel. És akkor is jött a kézgörcs.) Majd szóltak, hogy mostmár térjünk vissza a normál légzéshez. Erre beszállt az egóm és rémisztgetni kezdett, hogy mi van, ha kinyitom a szemem és elájulok. Mert szédülni már az eleje óta szédültem. Majdhogynem szabályos pánikrohamba lovaltam bele magam, de aztán sikerült megálljt parancsolni. Inkább kértem az angyalokat és Mamit, hogy szóljanak hozzám. Megnyugtattak. A levezető zenéhez tartozik még, hogy ismét felbukkant I “emléke”. Pont azt a számot küldte át nekem egyszer, hogy hallgassam sokat, mert gyógyít. Természetesen jól elkezdtem bőgni. Vagyis folytattam, mert korábban az oldódásnál is sikerült kicsit. Ezek után Tesóm mondta, hogy nem szeretné, ha egyedül aludnék otthon, inkább menjek én is haza, anyuékhoz. De elvetettem az ötletet, tekintve, hogy csak bekavartam volna a fiamat vele.

De azt kell mondjam, hogy valami változott ott a görcsök után. Valami más azóta, vagyis én vagyok más, én nézek máshogy a dolgokra. Még nem alakult ki teljesen, olyan, mintha valami újjal ismerkednék, ami eddig is bennem volt, csak nem tudott felszínre jönni.